---

Kitörés

Csendbe szorított fájdalom ordít,

torkomba szorult néma kiáltás

lüktet, mint félelemtől dübörgő

szív...Az igazság csupán mócsing,

sárba taposott, elnyűtt kiáltvány.

Ítéletet hányó szavak dühöngő

tengere elnyelne, ajkamra préselt

kényszerű mosolyok íze keserít.

Gyalázva zárnák lelkem lakat alá,

de nem leszek rab, ha porig égek

sem, legyek tűrő és bármilyen szelíd,

szabadságom nem falja fel a világ!

2009. November 24.

Emlékedbe zárva

Az idő hágóin áthajolva

tenyeremre ül feltépett lelkem

árnya, mint fénylő ében- kagylót,

megnyitja nekem a múlt kapuját.

Emlékcseppek mossák a jelen

ablakát, gyöngyeik vágyakozva

rajzolják arcod múló percekre.

Érintésük tüzet karmol

vérem medrébe, álmok hamuját

gyújtja fénylő lángokra bennem...

Borzongás kúszik, égeti testem

minden porcát, s pillámra fonja

szenvedélyed parázzsá lett takaróját.

Szíved Égre pecsételt csillagán remeg

sorsom lépte, dobbanásába hullva

sejtjeimbe csordul égi-csermely,

sóvárgott sóhajod íze, szomjas

vándorként iszom mennyei angyal-forrást.

Világunkba sodor a pillanat-tenger,

tajtékán ringok két karodba fúlva.

 2009. November 7.

Zarándoklat

Ködcsepp őszi fények

homály-felhőbe szendergett

rostjaiból...ajkamra hullsz...

vérembe zuhanó pillanat

elől menekül a tudat...

érzelmek feszítik a jelen

gátjait, vénámig kúszik

lényed íze...nem tudlak

megtagadni...mosolyod

pillám alá idézem,

emléked magamra öltöm...

tenyerembe zárlak, mint

nyári zápor, megtisztít

érintésed, ahogy bőrömbe

simulsz, elmossa a valóság

szakadékát belém derengő

illatod...hűs hullámokban

ringat feléd a vágy, láncaim

ledobva beléd oldoz,

s egyetlen dobbanás halkuló

remegésén sóhajoddá

lobbanok újra.

2009. November 18.

Meztelenül

Fekszem, csupaszra hántolt

valóság nézi arcomat...

Téged kutatva ölelem

a képzelet birtokát...emléked

párnáin alszom el, álmodom

a csendet, mi csak a miénk volt...

Éj feszül a percek gerincén,

gondolataimból kisöpröm

a tények keserű porát...

Ruhátlan lelkem tükrében

látom, ajkaink égnek lopott

csókok tüzén...Elhantolt

szenvedély hasítja belém

régi hevét, szavakba

zarándokolt vágyak

kulcsolják kezemre szerelmünk

bilincsét...Ujjaimban remeg

még ízed...csillagokba

sóhajtott titkom lettél...

Az ébrenlét partjain állok,

tenyeremen elsimul

a hangtalan vallomás,

árnyék- hegyeken át nyújtom

feléd belőled dobbanó,

meztelen szívemet.

2009. November 13.

Lét-ráncok

Évekbe gyűrt könnyeket morzsol

az idő ujjain, míg

felettem szónokol,

s belém fúrva perceket mormol

párnámra hullva...a hit

rongyait foltozom

emlékek damasztjából. Húsomba

égett sóhajok közt kutat

csendem meztelen

szeme, tudom mily csekély uzsonna

asztalra tenni a múltat,

mégis megteszem.

Csontokban őrzött agg fájdalom

rostjai szövik hangtalan

létemnek arcát.

Csituló sorsomban, fáradón

lobogva számolom magamban

álmaim karcát.

A tegnap lepedőjén simulva

feszít a jövő kételye,

magány ráncokat varr

szívembe, míg parázsként kihunyva

elalszom, magát vérembe

fűzi, lelkemig mar...

2009. November 12.

Időhurokban

Árnyak pokróca takarja be

a nappal utolsó lépteit,

füst lehelete aratja le

az este elszüremlő fényeit.

Foltjaikba merengve számolom

a percek porszemeit, érdes

burokként körülzár, rám hajol

a sötétség szárnya. Tollán kérges

redőkbe gyűrődik létem,

a tegnapok sodronyán pikkelyt

szaggatnak kimúló, agg évek.

Könnyekbe égett, tűnő hitem

lábain acél láncokat fon

az emlékezés keze, megkövült

visszhangok börtöne lett a sors...

csendbe zuhan a tudat, eltörpült

valóság maradékán tévelyeg

lelkem, az idő kötele torkomra

tekeredett, így köti életem

hurokba, lapjait magából foltozva.

2009. November 11.

Elrejtem magam

A csend tenyerébe ülök,

magamra zárom átható

ujjait, köztük a megpihent

idő letisztult folyama

ringat el, csak lebegek, csupasz vagyok,

végtelen szemébe révülök,

amíg hűsében rám hajol

a fény, belélegzem, idebent

elcsitul a világ robaja,

éhének magamból többé nem adok.

2009. November 10.

Inkább leszek...

Inkább leszek én űzött vad,

minthogy lelkem, szabadságom

idegenek kezébe adjam!

Leszek kívülálló, taszított

csodabogár, de soha láncot

rám nem aggatnak! A híd most

előttem épül a holnap

felé, az ítélet, mit nekem

tombolva zengnek szétporlad

a semmibe, nem hajtok fejet.

Miért született az ember?

Tán ismeretlen lelkek kénye

szerint élni? S hogy idebenn

sorvadjon szét igaz lénye,

hogyha van akinek ez épp

így megfelel? Ki önmagát

feladja, igazán sosem él!

S dróton rángatja a világ!

Hát kimondom, inkább leszek

rossz és bukott őelőttük,

de a színház nem kenyerem!

Sárral dobálnak is tűröm,

mert a lelkem szabadon száll,

és a saját utamat járom.

Teljesség nem hazugságban vár,

ha ezért köveznek se bánom.

Ki másoknak kedve szerint

eldobja saját lényegét,

sohasem él csak létezik,

elnyomva sorsának értelmét!

Hát vállalom, inkább leszek

meg nem értett fekete bárány,

de önmagam el nem temetem,

hamis megbecsülés árán

nem hullok térdre sohasem.

2009. November 30.

 

Levetem...

Levetem az árnyékok

köntösét, és hagyom, hogy

a fény itassa lelkem...

A múlt bőröndjét némán

a tegnap peronjára teszem...

Felettem szállva játékos

felhő-halomból a Hold

kacsint rám, amíg szemem

lehunyom, valahol még vár

az elhamvadt holnap bennem.

Levetem könnyekből gyűrt

ingem, a jelen ágyára

tiszta lepedőt húzok.

Kitárt ablakomon át

az éj ragyogó ezüst

formákat fest szobám falára...

A csend tengerében úszok,

pőrén, de itt senki nem bánt...

Levetem láncokból font

cipőmet, nem ránt a mélybe

többé. Meztelen szívem

dobbanása szétterül a légben,

hangtalan magához von

az élet, csontomig lélegzem

teljessége ízét, hisz hitem

útján kiteljesedett létem.

 2009. December 1.

Elcsitulva

Ködbe halványult csillag

tükre már csak létem,

derengésbe hamvadt fény,

őszbe hűlt alkony-illat,

mi elillan a szélben,

mint üszökké alvadt kéj.

Máglyáról porladt korhadék

minden rezdülésem, homályba

olvadt, letűnő pillanat.

Szétmálló, ázott hordalék

szelíd tajtékon, csak foszlányba

lobbanó füst itt maradt

emlék-íve. Szívem csupán

parázsba temetett tűz-karc

az élet csiszolatlan kövén.

Dobbanása kihalt puszták

sivár redőibe gyűrt mag, 

táptalan jövőnek földjén.

Csendbe simított éj-lehelet

lelkem, múltból szőtt hullámok mosta

idő-láng, repedezett szilánk

melyet sóvárogva eltemet

az enyészet, a sors pernye-foltja,

mi többé hajnalért sem kiált.

 2009. December 22.

Emlékek avarán

Dér-cseppek csókja hull

ajkamra, szél-sóhajok

hidege szövi magányom.

Alvadt csend tüze simul

rám, ízébe olvadok,

kigyúlok üszkös hamvából.

Könnyekbe csitul a fájdalom

bennem, amíg az emlékezés

hídjain sétálva nézem

a múlt arcát, égő bánatom

tél-leheletbe derengett fény.

Pernyéket szitáló évek

kendőként terítik vállamra

létemnek hűvös perc-avarát.

Szétfoszlott álmok szemébe huny

a sors, porából árnyakat

fércelve a jövő tavaszát

ködbe festi. Ősz-tengerbe fúlt

pillanatok lélegzetét

iszom, redőikbe fonva

itt benn lángot bont a tegnapok

parazsa, pőre éj-szendergést

égetve lelkemmé lobban,

míg részévé nem hervadok.

 2009. December 20.

Oldal: Lélek-rezdülések
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat