---

Harangok zúgnak

A sötét éj-paláston millió

szentjánosbogár repked, ébrednek

a csillagok. Fényük akár izzó

könnyek szirtjei gyásszal égetett

órák mélyén lobogva, úgy fonják

körül a csend-ízű ében-erdőt.

Elveszett évek zúzmarás porán

széttörött ércek, rajtuk messze föld

penészes illata antik márvány.

Hajnal-gyöngyök, opálos tűz-homály

mélyében gyötrő fájdalom kondul,

a tegnapok összetiport romján

harangok zúgnak, a lélek jajdul.

Árnyék vetül a reggel fénytelen

szemére, a lét-fonál elszakadt

a sors kezének őrlő, féktelen

ujjain, de ma már csak elhamvadt

szellem-lángok holt parazsa úszik

köd-felhők derekán. Összeroppant

hit súgja kínjait, míg búcsúzik

a láztalan holnap őszbe lobbant

sóhaja. Az idő füst-mezején

vér-pikkely varrja a jövő

útjait, sajgó szívek keresztjén

csalódott élet-ránc, derengő

enyészet méhén fájdalom kondul,

halott percek álmodó alkonyán

harangok zúgnak, a lélek jajdul,

sír a letűnt, dérrel vert ifjúság.

2009. július 18.

Kövek között

Mezítelen gyász árnya mozdul

a csend álmodó sóhajjal hímzett

pamlagán, hol a lét tükrére

könnyek ólmos ezüstje borul.

Fekete vér-erekkel mart szívek

rejtekében bánat füzére

leng. Megtört léleknek láp-világ

e hely, mert egyre mélyebbre süllyed

az emlékezés tűz-záporán.

Sírboltokon megannyi virág

a szeretet lángjain, s üres

fejfák a magány bús lábnyomán

porladva még ma is mesélnek.

Kóbor csillagok és hideg hantok

halmain suttogó enyészet

leheletében szellem-képek,

csak letűnt évek szórta visszhangok

holttá hamvadt, ódon kertjének

illata száll, a lét múlandó

ízét hintve vánszorgó életek

sebein. Néma kövek halkan

őrzik a remény égből hulló

zálogát, míg angyali fény-jelek

gyógyító érintése hajnal

hűsében oldozza a bánat

láncait, hiszen kik itt pihennek,

szeretet örök hatalmában

kísérik lépteink, még a fáradt

tegnap kínjai felderengnek,

megnyugvás létét adják a mának.

2009. július 18.

Látomás

Őszülő Nap fénye vet horgonyt

a lét partjain, odvában

hálót sző ingoványos - gyom,

ős-démonok lánggyomrában

szénné olvad a jelen útja.

A hajnal szüze összeégett

rongy-bábként lebeg, tépi-húzza

kérges emlékek összevérzett,

csúf körme. Sekélyes lelkek

álmokból gyúrt bús világát

marja az idő, emberek

sorvadó, avas virágát

ringatja most a holnap keze.

Az élet összegyűrt redőin

ma már csupán rozsda ette

keresztek hamva. A felhők mind

keserű romlás füstjében

úsznak, vonagló könny-árnyak

zúzzák a reményt. Tűnt évek

izzadt poklán fúlva százak

isszák meg önkezükkel fércelt,

emésztő valóságuk ízét,

s a sálként tekergő férgek

falják a jövő nemzedékét.

2009. július 18.

Villanás

Csupán kiégett csókba fúlt perc

a lenyugvó Nap alvadt tüzén

a tegnap, melyet az idő fest

alkonyba hulló homok-tükrén.

Árny-halmok homályba illanó

hada, ennyi csak a pillanat,

csillagok hajnalon kialvó

arany-szikrája, hol izzanak

a csend ködén az elmúlás ősz

lelkének fényei. Oly kevés

lett a holnap, hisz rég a múlt ős

tengerébe halt már a remény,

az ifjúság, akár megvadult

mén, ajzottan vágtat az élet

rónáin. Mire a megfakult

évek derekán célhoz érne,

elsodorja a szél porladó

álmok tündöklő raját. S mint

a felizzott parázs olvadó

teste, észrevétlen kialszik

a lét lobogó fáklya-lángja,

elsuhan az este sötétbe

omló hullámain, bástyára

nem állítva mást, csak sírkövet.

 2009. július 18.

A láng

A lélek tüzét mint apró homokszemet

ringatja a szél a lázongó sors

tengerén. Tajtéka sodró folyó meder

hol a hit fonnyadó lángja bolyong

csendben vergődve a holnapok, tegnapok

kételyt ölelő, illanó visszhangján,

s ha már mindent mire vágyott megkapott

is kutat még jövője sírhantján.

Eltiport, halvány parazsa újra fénybe

lobban, áthajolva az értelem

tiszta hágóin, szétfoszló múltja éjbe

hullott álmain pillog, félelem

fojtó árnyékainak üvöltő sanszán.

Feldobogva emlékek vágy-lombján

lüktetve ég tovább az élet dallamán,

hajnalok ízei lázba fonják.

Léte csupán egyetlen tánc, mit az idő

fáradt szinpadán ejt, szomjas könnyek

csapzott vér zamatának mindig lebbenő

harangján, mert lesben állva zörget

jövője ablakán a sündörgő halál.

Ritmusa holdfény alkony homlokán,

ki remény nélkül is új hangokra talál

önmagát kutatva évei nyomdokán.

2009. július 24.

Egyetlen tánc

Lángba olvadt álmok rejtekén

szövi az éjjel megfakult vágyak

hálóját.  A lélek legmélyén

ősi dobbanások hevén, árnyak

festik már a jelen köd-hídját.

A szív tüzén, ahol létbe fogan

sorsunk útja, hitünk könny-pírját

szórják le ránk a hajnalok. Lobban

hamvakba hullt parázs, a tegnap

ritmusán zeng a távoli jövő,

csak az emlékek sejtje hervad.

Elrohant évek csokrát az idő

fonja koszorúvá, virágain

hűvös harmatként csüng a remény.

Őszbe csordult reggel szilánkjain

keringőt táncol a múló éj,

sötétjén ringatja az életbe

gyúlt porszemek ember-tengerét,

hisz az elmúlás zordon félelme

átjárja csontjaink erdejét.

A holnapok szikráján csupán

egyetlen tánc amit a lét ígér,

minden nap kezünkbe teszi kulcsát,

hogy érezzük dallama csodás ízét.

2009. augusztus 20.

Csonthalmok

Avasodott földön hull el

az alkony utolsó sóhaj-lángja,

a fény morzsáit éji szúk

ajka nyeli el. Zúzmarás sötét

aszott csillag-tüze gyúl fel

s teríti zubbonyát a tájra,

farkasok vonyítása zúg

kihalt sírok csonkokra dúlt kövén.

Hold szilánkok hideggel szőtt tükrében

égnek nyirkos köd nyaldosta

tetemek halmai, megfakult

emlékké alvadt vércseppek pora

hegedül a lég sátáni füstjében.

Idő-szabjával vagdosta

e lelkeket a háború elvadult,

ádáz haragja, s zúzta romba

hantjaik egykoron szent helyét.

Most korhadt könnyek ízén

hordja a kifehéredett testek

foszló porcait a szél, dér eszi

a csontok bemocskolt mezejét.

Árnyék-szirtek holt ívén

csak gyalázat fellege lebeg,

múltjukat enyészetbe temeti.

2009. Szeptember 21.

Holt lelkek avarán

Fakó csendbe halt nyirkos homály,

gyöngyeiből fűzött lég-uszály

leple simul az éjre, tompán

csillanó, haldokló est-sugár

tüze sóhajt a szél ajkának

hideg ívén. Árnyak figyelnek

már a föld sötétéjén, parázsban

szövi horizontját kietlen

lét pókja. Bús angyalok vére

csordul az Égből, míg fekete

lángra lobban, s szélbe

szórt élet-hamvait keresve

felriad sok kósza, holt lélek

az idő-láz homok tengerén.

Fagyos gyász fájdalmában égnek,

könnyeik zúzmarás permetét

téli est-fátyolba olvasztja

a hajnal, köd- testüket porladt

imaként magába bomlasztja

a fény, míg kóborolnak szomjas,

eltévedt gyermekként. Olyanok

akár hulló levelek az ősz

leheletén, majd a holnapok

pernyévé aszalja őket rőt

alkonyból gyúlt enyészet lángja.

Emlék-morzsákká alvadt lényük

avart terít, burokba zárva

mindazt, mit fuldokolva félünk.

2009. Szeptember 25.

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat