---

Holdsugár

Kormos arcú éjben feldereng

éteri lángja, hálót szőve

az ég kupoláján mereng,

a világot ölébe rejtve

szórja lágyan szét hallgatag

öble szikrapára nedűjét.

Lázasan bolyongó álmatag

szemében hordja reményét

titkokkal teli árnyas létünk

suttogó zajának, rejtekén

holt lelkek zengik énekük.

Ezüst fodrok finom fonalát

hímzi a sötétség tengerén,

idő cserzett vándorlatát

meglebbenti csillámló létén.

Ha lelke megfárad olykor

magányos, réveteg útján

felhők barlangjában bujdokol,

s könnyet csorgat sápadt arcán.

Csendben érkezik meg az éj

kitárt szívének trónusára,

kaméleon, ősi hideg fény,

varázsol tiszta ragyogása.

Mindent látó égi zarándok

fekete rónák barázdáin

ballag szüntelen, míg árnyékok

suhannak tünékeny szárnyain.

2009. Március 6.

A vihar tüze

Csöndbe zuhanó

féktelen kéj

pusztító érverése

úszik ereiben,

szívéből csobbanó

könnyek fénye ég

a tájon, szenvedélye

a lég tengerében

lobog üvöltve,

tajtékzó öle

éhes koldus,

egyre csak kér.

Lelke tükörbe

olvaszt, öble

akár rongyos,

csapzott vér

zubog a Föld

tépázott medrébe,

hangja zörög,

hullámzó lénye

feláztatja sebeink.

Haragja cikázó

borzongás az ég

felajzott testén,

fázó magvak remegik

ide - oda csapongó

ostorát, a szél

is felhevül mentén,

zúgó vad madár,

a természet dübörgő

harcosa, ostromán

a levegő mennydörgő

hona lélektelen vidék.

Kóbor, tomboló vihar,

ereje mennyekig ér,

hol kigyúl, a fény kihal,

forrongó árnyakat

szór fekete mezsgyéin,

lángja, ha szárnyra kap

a végtelent perzseli...

Mint űzött zarándok

száll az égbolt redőin,

tüze hajszolt álnok

ösztöne örökké ég.

2009. március 13.

Ködburok

Párás lámpafény

karcolt sejthálója

a nyirkos légben

úszó holdsugár,

a sötét arcán

füstös tejpaplan

lebegteti

foszló testét.

Homály sátor

ereszkedett a táj

álmot csomózó

lelkére, kihalt

éjfél bolyong

a kongó utcák

nedves kövén...

A lég ezüstös

könnye szőtt

hálót a világra,

s fogja szívét

árnytalan, lomha

ködburokban.

2009. Március 22.

Alkonyi árnyak

Óarany mézhomály sátra selymes

felhőként ül a tájra, nedves

gyöngy lángjainak estbe forrott

sugara pásztázza csend-orom

dűnéit. Sötét tűz-csóva

füstös szellemeit szórja

a szürkület párás útjain,

színek éjbe hulló húrjain

játszik távozó álom-fény,

s míg a perzselt földhöz ér

nyomain rőt árnyak ébrednek.

Életre szomjazva élednek,

lélek-parázs Hold-hamvaik

mélyéből, tűnő habjaik

suhannak tova a hűvös szél

lengő uszályán. Szemükben ég

lenyugvó Nap villanása,

holt vidék iszap-virága

nyílik méhükből, hol a régmúlt

mesék varázslatának kihunyt

vágyát őrzik a létezés

törékeny voltán, fény-remény

suttog érintéseik leplén,

szendergő lelkük issza az éj.

2009. július 18.

Árnyék

Holdtűz  éjszaka gerincén,

ében csend-folyam fodrain

könnyű léptű álom - tajték

 a lét hasadékán megérint

antik sóhaja. Szomjas kín

tükrében tűnő vágy-játék,

szirmain dongó félhomály,

lobogó szívvel szendereg.

Arctalan alkony-füst lelke

úgy mint imbolygó gyertyaláng

tengeren, sötétbe lebbent

lég-gyöngyök tónusán remeg,

hol a fények tiszta csókja

szürkület határába fúl,

s testéből méz-cseppek

hintáznak, színei foltja

az életek nyomára hull,

társra éhesen megpihen.

2009. Július 18.

Alkonyba olvadt világ

Érzem az ősz estbe csordult

ízét, meztelen talpának nyomait

otthagyja az erdők mélyén.

Hamvas, puha csendbe borul

a természet, hideg, fehér foltjait

gyöngy - szikraként hinti a dér.

Hamuszürke dunnát fonnak

az Égbolt peremén a felhők,

álmos, lágy ezüstbe sodort fény

szórja lecsukódó pilla - sugarát.

Bágyadt szunnyadásba olvad

a táj, kopaszodott föld - redők

felett tél - morzsákat hord az éj.

Serényen szövi fátylát az elmúlás

ráncos keze, amíg szeptember

megrázza dús, aranyló szakállát,

belőle bíbor - porként, csendesen hull

pernyévé aszalt nyár-szerelem.

Sóhajként várja végzet - angyalát

sok falevél, míg ereikbe simul

az enyészet mélyvörös lángcseppje.

A dombok arcára rozsdabarna

szeplő - szőnyeget terít szét a Nap

alkonyuló csókja, megrebben

a lét illanó, aszott vágy - szeme.

Nyirkos köd derengéséből varrja

a hajnalok opál - tükrét avas

cérnáin október. Fellebben

leheletének ringató, lágy

fuvallata, merengő álomba

szenderül körülöttem a világ,

kezdet és vég, parázsló égi - nász

festi az életet halk mámorba,

mint szirmát bontó, kései virág.

2009. szeptember 14.

Hamvadó alkony

Hűvös lehelet szövi fátylát

sápadt Ég boltíve alatt,

és lassan már megveti ágyát

az est-homály. Kicsi falvak

házainak ablakán már

átdereng a lámpák halvány, szűrt

fénye. A Nap bíborát lágy

csókkal issza fel a köd, a gyűrt

légi redőkön ott pislog

szeptember, mint egy öreg bagoly.

Szemében ős-tűzként csillog

az elmúlás, égi láng-halom.

Álomra térnek a fák is,

úgy mint gyermek ha betakarja

szürkület dunnája, fázik

kérges lábujjuk. Szín-avarba

borult erdők mélyén szunnyadni

tér a természet, míg felkel

a vén Hold, s a szél kutatni

kezd didergő árnyak festett

képei közt. Ezer falevél

erében utolsót lüktet

még a nyár szerelmes mámora,

a horizontba halt remény

nyirkos könnyként lengő zápora

szitál sötét fellegekből.

Éj-nyugalomba hull a világ,

az est hamvain szent kehelyből

ébred az ősz, mint alkony-virág.

2009. Szeptember 6.

Oldal: Természet, évszakok csókja
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat