Holdsugár
Kormos arcú éjben feldereng
éteri lángja, hálót szőve
az ég kupoláján mereng,
a világot ölébe rejtve
szórja lágyan szét hallgatag
öble szikrapára nedűjét.
Lázasan bolyongó álmatag
szemében hordja reményét
titkokkal teli árnyas létünk
suttogó zajának, rejtekén
holt lelkek zengik énekük.
Ezüst fodrok finom fonalát
hímzi a sötétség tengerén,
idő cserzett vándorlatát
meglebbenti csillámló létén.
Ha lelke megfárad olykor
magányos, réveteg útján
felhők barlangjában bujdokol,
s könnyet csorgat sápadt arcán.
Csendben érkezik meg az éj
kitárt szívének trónusára,
kaméleon, ősi hideg fény,
varázsol tiszta ragyogása.
Mindent látó égi zarándok
fekete rónák barázdáin
ballag szüntelen, míg árnyékok
suhannak tünékeny szárnyain.
2009. Március 6.
A vihar tüze
Csöndbe zuhanó
féktelen kéj
pusztító érverése
úszik ereiben,
szívéből csobbanó
könnyek fénye ég
a tájon, szenvedélye
a lég tengerében
lobog üvöltve,
tajtékzó öle
éhes koldus,
egyre csak kér.
Lelke tükörbe
olvaszt, öble
akár rongyos,
csapzott vér
zubog a Föld
tépázott medrébe,
hangja zörög,
hullámzó lénye
feláztatja sebeink.
Haragja cikázó
borzongás az ég
felajzott testén,
fázó magvak remegik
ide - oda csapongó
ostorát, a szél
is felhevül mentén,
zúgó vad madár,
a természet dübörgő
harcosa, ostromán
a levegő mennydörgő
hona lélektelen vidék.
Kóbor, tomboló vihar,
ereje mennyekig ér,
hol kigyúl, a fény kihal,
forrongó árnyakat
szór fekete mezsgyéin,
lángja, ha szárnyra kap
a végtelent perzseli...
Mint űzött zarándok
száll az égbolt redőin,
tüze hajszolt álnok
ösztöne örökké ég.
2009. március 13.
Ködburok
Párás lámpafény
karcolt sejthálója
a nyirkos légben
úszó holdsugár,
a sötét arcán
füstös tejpaplan
lebegteti
foszló testét.
Homály sátor
ereszkedett a táj
álmot csomózó
lelkére, kihalt
éjfél bolyong
a kongó utcák
nedves kövén...
A lég ezüstös
könnye szőtt
hálót a világra,
s fogja szívét
árnytalan, lomha
ködburokban.
2009. Március 22.
Alkonyi árnyak
Óarany mézhomály sátra selymes
felhőként ül a tájra, nedves
gyöngy lángjainak estbe forrott
sugara pásztázza csend-orom
dűnéit. Sötét tűz-csóva
füstös szellemeit szórja
a szürkület párás útjain,
színek éjbe hulló húrjain
játszik távozó álom-fény,
s míg a perzselt földhöz ér
nyomain rőt árnyak ébrednek.
Életre szomjazva élednek,
lélek-parázs Hold-hamvaik
mélyéből, tűnő habjaik
suhannak tova a hűvös szél
lengő uszályán. Szemükben ég
lenyugvó Nap villanása,
holt vidék iszap-virága
nyílik méhükből, hol a régmúlt
mesék varázslatának kihunyt
vágyát őrzik a létezés
törékeny voltán, fény-remény
suttog érintéseik leplén,
szendergő lelkük issza az éj.
2009. július 18.
Árnyék
Holdtűz éjszaka gerincén,
ében csend-folyam fodrain
könnyű léptű álom - tajték
a lét hasadékán megérint
antik sóhaja. Szomjas kín
tükrében tűnő vágy-játék,
szirmain dongó félhomály,
lobogó szívvel szendereg.
Arctalan alkony-füst lelke
úgy mint imbolygó gyertyaláng
tengeren, sötétbe lebbent
lég-gyöngyök tónusán remeg,
hol a fények tiszta csókja
szürkület határába fúl,
s testéből méz-cseppek
hintáznak, színei foltja
az életek nyomára hull,
társra éhesen megpihen.
2009. Július 18.
Alkonyba olvadt világ
Érzem az ősz estbe csordult
ízét, meztelen talpának nyomait
otthagyja az erdők mélyén.
Hamvas, puha csendbe borul
a természet, hideg, fehér foltjait
gyöngy - szikraként hinti a dér.
Hamuszürke dunnát fonnak
az Égbolt peremén a felhők,
álmos, lágy ezüstbe sodort fény
szórja lecsukódó pilla - sugarát.
Bágyadt szunnyadásba olvad
a táj, kopaszodott föld - redők
felett tél - morzsákat hord az éj.
Serényen szövi fátylát az elmúlás
ráncos keze, amíg szeptember
megrázza dús, aranyló szakállát,
belőle bíbor - porként, csendesen hull
pernyévé aszalt nyár-szerelem.
Sóhajként várja végzet - angyalát
sok falevél, míg ereikbe simul
az enyészet mélyvörös lángcseppje.
A dombok arcára rozsdabarna
szeplő - szőnyeget terít szét a Nap
alkonyuló csókja, megrebben
a lét illanó, aszott vágy - szeme.
Nyirkos köd derengéséből varrja
a hajnalok opál - tükrét avas
cérnáin október. Fellebben
leheletének ringató, lágy
fuvallata, merengő álomba
szenderül körülöttem a világ,
kezdet és vég, parázsló égi - nász
festi az életet halk mámorba,
mint szirmát bontó, kései virág.
2009. szeptember 14.
Hamvadó alkony
Hűvös lehelet szövi fátylát
sápadt Ég boltíve alatt,
és lassan már megveti ágyát
az est-homály. Kicsi falvak
házainak ablakán már
átdereng a lámpák halvány, szűrt
fénye. A Nap bíborát lágy
csókkal issza fel a köd, a gyűrt
légi redőkön ott pislog
szeptember, mint egy öreg bagoly.
Szemében ős-tűzként csillog
az elmúlás, égi láng-halom.
Álomra térnek a fák is,
úgy mint gyermek ha betakarja
szürkület dunnája, fázik
kérges lábujjuk. Szín-avarba
borult erdők mélyén szunnyadni
tér a természet, míg felkel
a vén Hold, s a szél kutatni
kezd didergő árnyak festett
képei közt. Ezer falevél
erében utolsót lüktet
még a nyár szerelmes mámora,
a horizontba halt remény
nyirkos könnyként lengő zápora
szitál sötét fellegekből.
Éj-nyugalomba hull a világ,
az est hamvain szent kehelyből
ébred az ősz, mint alkony-virág.
2009. Szeptember 6.