Lidércek
Árnyék démonok, a fény-lelkek
élet-cseppjeit szívják, éhségük
leigázná a szabadság puszta
parazsát is. Önkényük ellep
mindent a Földön, szelíd kérésük
méreg alantas mosolyba bújva.
Arctalan olvadnak eggyé,
seregük ereje hurrikánt szít
az éj csendje alatt, borzong
a tudat, hatalmuk ketté
szelné mindazt amit a tiszta hit
önzetlen tenyerén hordoz.
Eltorzult vigyorban nesztelen
sunyít a gonosz sápadt,
holt csillagként égő szemükből,
szorgos sírásóként temetnek
el mindent mi szép, lázas
tűzként hull jóllakott keblükből
az uralom tobzódó vágya.
Világról-világra szórják
akaratuk gyökértelen magvát,
kutatnak táplálékra várva,
ki behódol, annak porrá
emésztik léte és sorsa sarját.
2009. December 8.
Hol van?
Tiszta lelkek vértócsái közt
visz léptem, fájdalom húz,
könnyek homály-takarójában
fázom...Botorkáló, sebzett
igazság arcán meggyötört
ráncok, hatalom tőre szúr
szíven, éjben alvó árnyak
lehelete suttogva dereng
felém. Angyalokat látok
a világ hazug, rút mocskát
szórná rájuk szépbe burkolt
hazugság árja...Hát hol van
a méltóság, az emberi jog?
Hol az egyenlőség, testvériség?
Fuldokolva mocsárba folyt...
Méreg izzó csontja robban,
felcsap az Égig, jellemet ront
s terjed, fertőz mint a pestis rég.
Észrevétlen lélegzetként bont
szárnyat, s a kárhozat malma
vég nélküli erővel őröl.
Becstelenség fonalát szövik
fény démoni pókjai, oly
serényen...Hát mondjátok, hol van
a szeretet? Mi az mit őrzöl
mindenek felett ármány? Törik
már glóriád, reped a várfal!
A hófehér, szelíd galambok
búgásán duruzsoló parázs
elemi lángja ragyogva fellobban!
Az egység, igazság nem árva
többé, hiába lappangtok
macskamód, szavatok hamis varázs,
s az új hajnal szent tüzén elporlad.
2009. December 8.
Haldokló lét
Rohanó idő-szekéren döcög
sorsunk, arcára ráncokat karcol
a percek éle. Málló rögök
vagyunk kezében, bár folyton dacol
a tudat véges napjaink haván.
Lélegzetnyi villanás az élet,
kihűlő lélek a lét szaván
mereng, ahogy a vénülő évek
pillanat-mohái átfonják majd
a szívet. Elenyészett szeretet
tüzében égve sejtjeinkbe mar
a fájdalom, a csorduló cseppek
tajtéka olykor mélybe ránt, amíg
elillant álmok ködébe veszve
új hajnalért kutat bennünk a hit.
Tájtalan pusztába kivetve
csendbe csitultan reményt sóhajt még
az ember, az éj dere ellepi
halványuló lépteit, s halkuló szél
porba gyűrve önhamvába temeti.
2009. December 18.
Hanyatló világ
Télbe omlik lassan az ősz
halvány tüze, fázósan, merengve
nézem most a lét arcát. Fagyos
éjre kövült csillagok, sorsok
derengő fényei... Már lösz
fedi a béke partjait, esengve
keresem foszló nyomát. Karcok
szabdalják ronggyá hitünk, foltos
lett mára a szemek tiszta tükre,
az emberség lángja üszökbe
merült, szebb jövőnk reménye
is kifosztva, köd-erdők mélyén bolyong...
A régi eszméket hatalom űzte
homályba, a szeretet tűnődve
kutatja honát, de serényen
szövik hálójuk köré árnyék-pókok.
Kihalt lesz körülöttünk egy nap minden
ami él, a semmi mocsara
feneketlen medrébe rántja
múltunk dicső korszakát. Messze
a hajnal, csendbe dermednek a szívek,
becstelenség ostorzó rohama
csonkítja létünk, hisz rég árva
a világ, szél fújta, könnyes pernye.
2009. December 18.
Éj-temető
Csüggedt fény könnyezik, cseppjeiben
elhulló dér otthonért koldul,
a csupasz fák homlokára festve
magát, ráncaikba porlasztja fagyos
testét. Köd marta szemeivel
figyel a csend, tétován kondul
a sötétség harangja, már lesben
áll, a mélységből csikorogva karmol
a némaság köveibe égett tél.
Gyásztól terhes emléket dereng
a légbe, hideg ujjaival csontig
gyűri a magány aszott bőrét.
Nyüszítő kárhozatba jajdult szél
holt-visszhangot sző a térbe, feslett
árnyak nyirkos pókhálóján oszlik
szét sóhaja. Kósza lelkek földjén
hantok ívébe csorbul a Hold
sápadt sugara, elkorhadt álmok
hamvain mereng a megriadt lét,
csonkra hasított világ hajléka
lett az éjszaka. Vész-köntöst hord
vállain, félelem vajúdta átok
hántolja kérgesre, alkonyi vér
mossa rémtől izzó tajtékba.
2009. December 20.