Hosszú éj

Az éj nehéz sötétsége, mint súlyos lepel,
úgy terül rá az álmatlanság magányára.
Fáradtságtól a józanság messzi útra kél,
s képzetek özönlenek gondolatok köré.
Szedett-vedett cifra életem csupa lom,
s kacatok közt koldul a megfáradt kín.

Szeretnék kiscica lenni, aki odabújhat,
s halkan dorombaolva gömbölyödhet
két karodba, puha meleg mellkasodra.
Még halk suttogás csiklandozná füleim,
újaid tánca békét hozna magányomra,
s nem lennék többé hideg, kongó templom.

Csak ülök a hosszú éj vánszonrgó vonatán,
csendesen hallgatom, hogyan motoz a sötét,
s várom hervadt lelkemre, mikor köszön rá
első sugarával a kegyelmet adó hajnalvirág.
Zokogni nem tudok, nevetni nem merek,
csak nézek szelíd, békült, tiszta szemmel.


vadvirag

 

Messze, Anyámnak

 

Anyám, nagyra nyisd az ernyőd
dézsákkal öntik kisarjadt magod.
Ha körüljárnád értem a rámsötétlő erdőt
a rengetegbe törj be: ott vagyok.

Anyám, ne higgy a kék nyaraknak.
Csak összevissza színek, füstnyomok.
Vasalj te újra fényruhát a napnak
ha sugarához engedsz: visszaolvadok.

Anyám, hasogasd a rönköt!
Fekete indulókkal dübörög a tél.
S a folyót, ha otthonodra öntött -
ne ródd meg érte - partot ért.

 

Barb

Esti Kis-Duna

 

Átjárt a nyugalmat árasztó
koraeste.
Kedveskedett, cirógatott.
Számtalan zöld
színárnyalattal
a Kis-Duna
hömpölygött a képbe.
Bővizű, kedves és ősi volt.
A gyökerek tudata,
a ragaszkodás
forrott benne, pulzált
- a múltból jött
a jövőbe révedt -
lüktetett
fodros partjain.
Most bővizű, hatalmas,
duzzadó folyam volt a Kis-Duna.
Tükrében
gyermekkori képek villantak
gázlóval, Matica-malommal,
vagy negyven évvel ezelőtt
az Alba Régiát,
az eperjesi kanyart idézték,
mikor a víz tükrében mártózott,
szerelmet adott és jövőt ígérgetett
a sárgás-vörös
hatalmas augusztusi telihold.
A Volgát láttam,
Themsét szemléltem,
csodáltam, a csöndes Dónt,
az Amúrt
tapintottam, ám belőled táplálkoztam.
Te láttad könnyeim, lelkem gubancait,
tört-zúzott torz életem
s rohantam,
szerető híján bújtam hozzád,
fodros-drága kis folyam.

 

vogul

Hazudom hát, hogy nem szeretlek!

Hazudom magamnak és hazudom Neked,

hiába remegek ha mosolyog rám szemed.


Kabátom összehúzva próbálom rejteni szívem,

s teszek úgy, mintha nem lenne semmi sem.

Nem érti senki , nem értem én sem,

miért lett rabod az elmúlt néhány évem.

Nem tettél semmit csak csendben rám néztél,

nem mondtam semmit, mert nem is kérdeztél.


Hazudom hát, hogy nem szeretlek...

hazudom magamnak és hazudom Neked.

Mégis lehet, hogy a valót is ismered?


Üzen e valamit szemem, mikor belenézel,

tudsz e valaha szárnyalni üzenetével?

Érezted már te is néhány pillanatra,

hogy a tétova álmok olykor elragadnak?

Miért érzem mégis, hogy simogat szemed melege?

Mikor nem beszélünk se te, se én... senki se.

Neked...



Hazudom hát, hogy nem szeretlek,

hazudom magamnak és hazudom Neked...

de hazudni is fáj, ha az álmodat kergeted.


Ott legbelül, hol bánatból vers fakad

ott, a szívemben vállalom magamat.

Hiába küzd ellene rideg józan ész

győz a szív, bár továbbra is magányról zenél.

A zene mégis Neked szól,

talán meghallod valahol...


hazudjam hát, hogy nem szeretlek,

hazudjam magamnak és Neked?

Nem teszem többet... csak nyújtom a kezem.


amnesia

Télközépi vers


Január,
mily szelekkel zörgetsz
ablakán
a megrogyott falaknak?
Mit söpörsz elém
ha szembefordulok;
büntetsz -e,
ha kimondom latyak vagy?
Semmi, langy vizű.
Legalább fagykarokkal ráznál!
Hogy dagadjon a kályha -
kényszerítenél.
Míg kis tüzek szaladnak
szobák hajlatába
- máglyaként emészt
-e renyhe tél.


Barb

 

Hajnalok



hajnalok - vérszínű dalok
ég rajzolta változatok
egykor
reményeim voltatok
félelmeket oldottatok
bolygónk sok zeg-zugában
életritmusra hangoltatok
mi történt?
ma idegenen
didergek tőletek
pedig a cseresznyefának
intetek
jelenéstek nyomán
zöldikék csicsergenek
ahogy léptek
megannyi élet ébred
remény-mámor
buborlik a légben
mindent a lét ösztöne
hangol
sok-sok életforma - naiv szegények -
hittel hiszi:
szebb napot nyit
a korareggel



vogul

Kerek egy év...


A homokórán szenvtelenül

pereg az idő,

egy perc vagy egy egész esztendő...

mindegy!

Higgyed,

hogy benned még

zenél az idő,

hogy egyszer még eljön az,

ki a múló napok fölé nő

és marad örök.

S a körök

mik tágulnak,

majd hirtelen összezárnak,

lüktetnek, sírnak

hisznek mosolyának...

hisznek?!

Vagy csak az

álmok visznek tovább?

Hazudtam, hogy nem szeretlek...

hazudom most is, magamnak és Neked.

Aztán Rád nézek lopva, titokban

és a tengerkék habokban

mit szemed hulláma vet,

keresem megint

kinyújtott kezed!

Miféle ármány, mi ennyire

fogva tart?

Miért a pillantás

mi egyszer szívbe mart

és nem gyógyul,

hiába fordul

el a szem.

Éget, fáj,

vérzik tovább sebem...

hazudjunk hát tovább,

Kedvesem!



amnesia

 

 

 

 

 

 

Oldal: Kortárs alkotók versei
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat