Hol a remény él

A lét hamvas arcú tornácán

csillagok remegő halma

von égi szikrás glóriát,

a múlt szárnyaló dallama

betölti a jelen kis tavát,

szilaj erő simul a szív

ereibe, elhinti magvát

az időtlen, virágzó hit.

A jövő küszöbén a tegnap

kövekbe metszett bronz naszád,

a sorsba olvadó holnap

köré fonja amorf karját,

s a szomjas lélek vizébe

pulzáló fénysugár szökik,

sóhaján csordulva ízébe

csobban, s partjára vetődik.

Az idő medrébe ösvényt

karcol egyetlen érverés,

tüzében lobog az öröklét

fáklya lángja, szent szenvedély

erejével sodor a hajnal

zöldben ragyogó pázsitjára,

mint nesztelen léptű angyal

reményt szór létünk lankáira.

Benne új korszak himnusza

zengi öröm tüzű harmatát,

az ember lázadó ritmusa

megleli boldog nyugalmát.

 2009. március 29.

 

Álmok hídjain

Fény lepte, dús gleccserek

csendjének ölén zihál

a lélek, mint foszló est

árnyéka, a szélbe száll.

Apró sóhaja csillag

hegyek lobogó árján

remegve vágyra pirkad,

mélyében reményt talál.

Égi dűnék tiszta

útjainak tengerén

gátakat rombolva

épül a hit selymén

jövőbe szőtt hajnali

tüzek lépcsője, a szív

énekel, hallani

hogy új életre hív

az álmok Földjének

lüktető moraja,

harmatos tükrének

égig emelt hídja

ott lebeg a holnap

kitárt kapujában,

a könny is ködbe olvad

e szárnyaló világban.

2009. április 4.

Századok kincse

A múlt forrása

fogja át az éj

méccsel kövezett

útjait, nesztelen

táplálja csodás

ízéből a lét

hittel övezett

partjait, csendesen

csobog mélyében

letűnt korok

régi himnusza,

az elrohant évek

ezredekbe font

koszorúja méhében

szunnyadva ragyog,

szívének ritmusa

zeng ősi eszméknek

emléket, s bont

szárnyakat homályba

zuhant lelkeknek.

A világ tükrén

puhán átsuhan szótlan

tisztaságuk, remény

kúszik a romlásba,

sóvárgó könnycseppek

folynak át tüzén,

mint ódon égi óhaj

lángra gyúl a fény

a hajnal dicső

szellemének újjászületett

pírján, s a Föld

minden álma újra él,

kitárult a jövő,

századok mélybe temetett

kincse szívébe tört.

2009. április 12.

Örökké nem eshet

A sors tengerén utunk

sokszor kínokkal kövezett,

a tegnap romjain sír

bennünk a lét, vágytól érdes

homályba süllyed a holnap

tükre, megfakult kép

lesz csupán a jövő.

Fájdalomban egyre futunk,

sebeink a jelen tönkretett

perceit mardossák, a szív

ereiben magány ég, éhes

leple betakar, s már csak

emlék parazsa mi szép,

viharvert sötét felhő.

Zuhan a lélek a semmi

feneketlen bugyraiba, zord

angyalok kacagják véres

gyötrelmét, lassan könnyre

fakad lépteink nyomán

az Ég, robajló tengere

visszhangként szórja szét

az ember bánatát. Szenvedi

sodró erejét a Nap, a Hold,

holt szerelem, bús képzet

pírjaként lebeg, csöndbe

fojtott álmaink lomhán

remegnek még, nem lelve

a ködben egy apró fényt.

A hit sorstalan, tört szárnyú

madárként vergődik csupán,

megáll az idő, halál izzik

a falak mázolt szemében,

de a lélek elhaló érverése

még tűzbe lobbanhat,

lénye a hamvak fásult

lángjainak szép himnuszán

feldobogva újjászületik,

napsugár csillan kelyhében,

csitul a pokol őrült lüktetése.

A könnyek elapadnak,

nesztelen olvadnak letűnt

árnyékká, tisztul az Ég,

új hajnal jön a zápor után,

az éjszakák is ébrednek.

A holnap elé megyünk,

létünkben látva a reményt

a múlt hídján visszanézünk, tudván

örökké mégsem eshet.

2009. április 12.

Tépd szét!

Összetört világunk

romjaiban  fekszem,

szívem dobbanásán

suttogom Neked

halkan sóvárogva,

bontsd le a falakat!

Az ámítás csalfa

függönyét kérlek

tépd szét!

Félelmekből játszunk,

remeg minden érzelem,

sejtjeim lobbanásán

könnyezik a csend,

vágyaktól omladozva

szomjazom

az áhított szavakat,

nézlek, én balga!

A ködön át

várom, hogy a látszat

hamis leplét

tépd szét!

Sóhajokból összefont

álmokban halkan

érinteném szíved,

a fájdalom éji

harmat - csillagán

remegve Érted

várom, a hazugság

fojtó hálóját

tépd szét!

Emlékekből összefolyt

ízekben lassan

megnyitnám lelked,

vágyaim égi

ritmusának szózatán

lángolok, égek,

s várom

szakadjon a gát,

a kínzó némaság

fátylát

tépd szét!

Falak mögött,

szélcsendben éhezem

szerelmedre,

s várom,

hogy a félelmek

hideg láncait

tépd szét!

Kietlen föld

üszkös medrében

roskadozom,

reszketve

várom,

a távolság

maró árnyait

tépd szét!

Nem szűnő tűzben

lobogok lelkedért,

kutatom a csodát

mi a fájdalom

szikláit darabokra

törné szét,

hogy a szakadék

homályba folyt

hídján

megláthassuk

felragyogni a fényt,

mi érverésem

zajtalan

moraján

szíved csendjét

tépi szét.

2009. május 18.

 

Oldal: Remény
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat