Hol a remény él
A lét hamvas arcú tornácán
csillagok remegő halma
von égi szikrás glóriát,
a múlt szárnyaló dallama
betölti a jelen kis tavát,
szilaj erő simul a szív
ereibe, elhinti magvát
az időtlen, virágzó hit.
A jövő küszöbén a tegnap
kövekbe metszett bronz naszád,
a sorsba olvadó holnap
köré fonja amorf karját,
s a szomjas lélek vizébe
pulzáló fénysugár szökik,
sóhaján csordulva ízébe
csobban, s partjára vetődik.
Az idő medrébe ösvényt
karcol egyetlen érverés,
tüzében lobog az öröklét
fáklya lángja, szent szenvedély
erejével sodor a hajnal
zöldben ragyogó pázsitjára,
mint nesztelen léptű angyal
reményt szór létünk lankáira.
Benne új korszak himnusza
zengi öröm tüzű harmatát,
az ember lázadó ritmusa
megleli boldog nyugalmát.
2009. március 29.
Álmok hídjain
Fény lepte, dús gleccserek
csendjének ölén zihál
a lélek, mint foszló est
árnyéka, a szélbe száll.
Apró sóhaja csillag
hegyek lobogó árján
remegve vágyra pirkad,
mélyében reményt talál.
Égi dűnék tiszta
útjainak tengerén
gátakat rombolva
épül a hit selymén
jövőbe szőtt hajnali
tüzek lépcsője, a szív
énekel, hallani
hogy új életre hív
az álmok Földjének
lüktető moraja,
harmatos tükrének
égig emelt hídja
ott lebeg a holnap
kitárt kapujában,
a könny is ködbe olvad
e szárnyaló világban.
2009. április 4.
Századok kincse
A múlt forrása
fogja át az éj
méccsel kövezett
útjait, nesztelen
táplálja csodás
ízéből a lét
hittel övezett
partjait, csendesen
csobog mélyében
letűnt korok
régi himnusza,
az elrohant évek
ezredekbe font
koszorúja méhében
szunnyadva ragyog,
szívének ritmusa
zeng ősi eszméknek
emléket, s bont
szárnyakat homályba
zuhant lelkeknek.
A világ tükrén
puhán átsuhan szótlan
tisztaságuk, remény
kúszik a romlásba,
sóvárgó könnycseppek
folynak át tüzén,
mint ódon égi óhaj
lángra gyúl a fény
a hajnal dicső
szellemének újjászületett
pírján, s a Föld
minden álma újra él,
kitárult a jövő,
századok mélybe temetett
kincse szívébe tört.
2009. április 12.
Örökké nem eshet
A sors tengerén utunk
sokszor kínokkal kövezett,
a tegnap romjain sír
bennünk a lét, vágytól érdes
homályba süllyed a holnap
tükre, megfakult kép
lesz csupán a jövő.
Fájdalomban egyre futunk,
sebeink a jelen tönkretett
perceit mardossák, a szív
ereiben magány ég, éhes
leple betakar, s már csak
emlék parazsa mi szép,
viharvert sötét felhő.
Zuhan a lélek a semmi
feneketlen bugyraiba, zord
angyalok kacagják véres
gyötrelmét, lassan könnyre
fakad lépteink nyomán
az Ég, robajló tengere
visszhangként szórja szét
az ember bánatát. Szenvedi
sodró erejét a Nap, a Hold,
holt szerelem, bús képzet
pírjaként lebeg, csöndbe
fojtott álmaink lomhán
remegnek még, nem lelve
a ködben egy apró fényt.
A hit sorstalan, tört szárnyú
madárként vergődik csupán,
megáll az idő, halál izzik
a falak mázolt szemében,
de a lélek elhaló érverése
még tűzbe lobbanhat,
lénye a hamvak fásult
lángjainak szép himnuszán
feldobogva újjászületik,
napsugár csillan kelyhében,
csitul a pokol őrült lüktetése.
A könnyek elapadnak,
nesztelen olvadnak letűnt
árnyékká, tisztul az Ég,
új hajnal jön a zápor után,
az éjszakák is ébrednek.
A holnap elé megyünk,
létünkben látva a reményt
a múlt hídján visszanézünk, tudván
örökké mégsem eshet.
2009. április 12.
Tépd szét!
Összetört világunk
romjaiban fekszem,
szívem dobbanásán
suttogom Neked
halkan sóvárogva,
bontsd le a falakat!
Az ámítás csalfa
függönyét kérlek
tépd szét!
Félelmekből játszunk,
remeg minden érzelem,
sejtjeim lobbanásán
könnyezik a csend,
vágyaktól omladozva
szomjazom
az áhított szavakat,
nézlek, én balga!
A ködön át
várom, hogy a látszat
hamis leplét
tépd szét!
Sóhajokból összefont
álmokban halkan
érinteném szíved,
a fájdalom éji
harmat - csillagán
remegve Érted
várom, a hazugság
fojtó hálóját
tépd szét!
Emlékekből összefolyt
ízekben lassan
megnyitnám lelked,
vágyaim égi
ritmusának szózatán
lángolok, égek,
s várom
szakadjon a gát,
a kínzó némaság
fátylát
tépd szét!
Falak mögött,
szélcsendben éhezem
szerelmedre,
s várom,
hogy a félelmek
hideg láncait
tépd szét!
Kietlen föld
üszkös medrében
roskadozom,
reszketve
várom,
a távolság
maró árnyait
tépd szét!
Nem szűnő tűzben
lobogok lelkedért,
kutatom a csodát
mi a fájdalom
szikláit darabokra
törné szét,
hogy a szakadék
homályba folyt
hídján
megláthassuk
felragyogni a fényt,
mi érverésem
zajtalan
moraján
szíved csendjét
tépi szét.
2009. május 18.