---

Csendszirteken

Könnyek derengésén ébred a holnap,

sóhajok redőibe álmodom

ízüket. Borongó bíborból sejlő

opálba hímezi homlokát az Ég,

s látom, rám nyitja szemét a hajnal,

akár egy létből fogant fényvirág.

Szirmairól éveim cseppje olvad

belém, levetem alkonyfátyolom.

Emlékeim arcán hűlve dérszeplő

lesz a szemhéjukra tapadt, száraz vér,

a kelyheikre égett üszkös tarack

szétporlik, a sorsomat átfogó csendlián

meztelen tüze az élet zamatán

sarjasztja reménnyé. Bár most még

vajúdik bennem az idő árnya,

de letépem lassan ködből

veretett láncaim. Éjtől avas

perceim átmosom a lélek tavaszán,

a bőrömbe simuló harmatszél

megtisztít, hajnaltenyerébe zárja

lépteim sajgó zaját, rögből

morzsolt világom méhébe hamvad.

 2010. Március 4.

A jelen margóján

Köd itta lég sóhaja ölel

körül, csendkoszorút fonok

egyedüllétem szirmaiból.

A tegnap csontos ujja még

bőrömhez ér, osonva követ

megcsonkított hit, csak konok

gyermek bensőm inaiból.

Emléktüzek hullnak elmém

pilláira, nézem sejlő

szépségük rongyokkal metszette

a sors. Avasodott sziklák

maradtak, álomba rejlő

pillanatmorzsák. Zsebembe

teszem őket, míg az idő dere

léthúsomba ölti magát,

koldusként őrzöm arcuk minden

vonulatát. Vajúdik bennem

a holnap, csak könnybe fúlt parázs,

de leheletét hajnalomba viszem.

2010. Március 4.

 

Lélekmorzsák

Felhőopál úszik az Ég

mezőin, ködfüzek hajlanak

lépteimre. Dérszirmokból ásít

az idő, alkonysóhaját magamba

lélegzem. Ősz arcú, agg szél

ujjai könnypernyéket aggatnak

pillámra. Emléktüzektől fázik

most vérem, és a holt fényhamvakba

burkolt utcák teste. Mellettem

csoszog a magány, évektől görnyedt

kolonc, vállamon nehezül a sors.

Fáradó gondolatokba cserzett

álmok horizontjára derengem

létem, elhullt percavaron zörren

a múlt, rezdülése csendbe mos,

íze sejtjeimbe fogant metszet.

Elhalkult dobbanás a világ most

velem, csillagok mécsillatán

megpihen bennem, s magukba fonnak

az estárnyak...ereikbe öltötték

fájdalmam őscseppjeit...A rám vakolt

némaság lombjain még visszavár

kérges zamata, de élni vágy a holnap,

nem vacoghat lényem bőre örökké,

a hajnal melege majd ölébe karol.

2010. Március 5.

Lélek-árnyak

Opálos pírba sejlő estlombok

ringatják révedő perceim,

amíg csendem könnyekkel ázott

szirmain időhamvak simulnak

rám...keserű fényük deret foltoz

a mára...Sajgón üres ereim

medrében oszló létvelő tátong,

koldulva elmémbe csitulnak

az emlékek lángjai...Kárhozat

mételye kulcsolja magát éjemre,

kihűlt sóhajok visszhangja zihál

bőröm alá...Húsomba reszket

béklyóim parazsa, sorsom záloga

illúziókba kövült, szél verte

lélekrög...a magamba hantolt világ

árnyak ködláncain égő sebhely.

2010. Március 6.

Csenddé alvadtan

Zúzmarák könnye csillog

éjem merengő arcán,

homályba sápad a Hold

lélekfénye, könnylombokat

ringat velem a csend. Meztelen

némaság árnyíze szirmot

bont, s a  holt évek sarján

ködtintás illatába fon.

Érzem magukba oldoznak

a percek, szemembe derengem

az emlékek lefeslő íriszét.

Ízük hideg fullánk sorsom

húsába fúrva, hitem pőre

leheletét tövismáglyán égetik.

Egy sóhaj sem izzik fel ajkam

templomán, önhantjába hinti rég

a rám szakadt való. Csak hordom

ráncaik súlyát, velőmig szőve,

ereimbe fáznak deres kérgeik,

halkuló létem vérükbe alvad.

2010. Március 6.

Magamba égve

Létem pőre kanócán derengek

a holnap partja felé, évek

rögei alvadnak kezemben.

Megtört hitem árnyakba révedt,

megsebzett utazó lesz lassan,

emlékek tajtéka dagályba

mossa. Rozsdafelhőkbe tapad

hajnalom sóhaja, aszályba

tikkad szomjazó lélekvirágom,

de éjavarba hantolt álmaim

lélegzetét tüdőmnek kiásom.

Pernyefüstté aszalt vágyaim

az idő tenyerébe perzselem,

és sorsom lombjait magamba

égetem,  a jelen meztelen

ízén csonkjaimra hamvadtan.

 2010. Március 6.

Meztelen való

Perceim összegyűrt ingét

gombolom magamra, estemre

emlékfüzek hajlanak.

A ma sajgó, pőre színét

ködmohákkal festem szememre.

Csendrögök hamvadnak

zúzmara fényű időm méhében,

létem patakja aszályba apadva

lehel életért. Sejtjeim

zsebében kutat a vérében

fuldokló jelen, csontomba alvadtan

innám lélekcseppjeim

korhadó erejét. Fonnyadó homály

feslik az eljövendők arcára,

bőrömbe horzsolt

könnykavicsok égnek, csak gyűrt brokát

a remény, lápba halt magvára

avasodik morzsolt

imáim dérgyöngye. Sóhajért zihál

bennem csupasz húsára hántolt sorsom

tüdeje, holt vizek

dagályán csonkpernyékből szőtt virág

holnapom tükre, velőire bontom,

ott hantolja hitem.

2010. Március 7.

Oldal: Lélek-rezdülések
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat