---

 

 Mindig



Minden pillanatban...
tudom én kedvesem,
mégis kezedet keresem
szüntelen,
hogy érezhessem
a csendes gondolatot.
Kezedet keresem ott,
hol érintette a pillanatot
mi hiába fogy,
megmarad.
Csak gondolom a feleletet
- válaszolnál,
nem teheted, tudom!
Lelkem borzong a csendben,
de a rendet
megtörni nem lehet,
marad a tétova képzelet.
Vadul örvénylő gondolatok,
hisz leszakítottuk
a Napot,
hogy melege kitartson
időkön át,
mikor közénk kúszik
jéghideg világ.
Dermessze a szépet,
a képet
mi az albumban van már,
hol arra vár
olvadjon világ
összes jéghegye,
s a gondolatok helyett
keze
simítsa a napsütést.



amnesia

 

 

 

 

Játékból keressetek



Álmodtam, hogy játszhatok,
mint felnőtt, gyermekek között,
fényből, árnyékba bújhatok,
de nem úgy, mint egy üldözött.

Csak úgy, kit keresni kell,
csillag hídján, Hold karéján,
még akkor is, ha nem érnek el,
lovagolni, mosoly- hullám hűs taréján.

Ott keressetek, hol szivárvány ragyog,
égi híd, a Nap felé vezet,
felhőben, ha esőcsepp vagyok,
mosni, bűntől mocskos kezet.

Keressetek virágok bársony szirmain,
édes nektár ragadós cseppjei között,
pillangók testének porladó hamvain,
lélekben, mi léleknek ütközött.

Ott leszek, hol bűzlik a mocsár,
csaták hangjában, mint győztes dobja pergek én,
szegények padján, élelemmel telt kosár,
és Isten hangjában az éltető remény.

Akkor is keress, ha nem vágyod létemet,
ha szemembe a haldokló parázs már nem lobog,
viharok tépik szívemről vértemet,
elárvul végleg, ha egyszer már nem dobog.

Addig játszani szeretnék, mint gyermek,
kit a szeretet mindig megtalál.
Kit felemelnek játékos szellemek,
ódon emlékek, omladozó falán.

Mert, álmodtam, hogy újra játszhatok,
mint elárvult gyermek, felnőttek között,
árnyékból végre, fényre bújhatok,
és nem leszek többé, sorstól üldözött.


szhemi

 

 

 

 

Esti sóhaj

Egyedül vagyok, helyem nem lelem...
Alámerült a szív, lent kutat, keres,
Mint lázas, guberáló ószeres -
Kútba esett egy gyönyörű szerelem.

Csak a szél, csak a hold, csak a csend -
Hű társaim ők a méla éjben,
S ha szívem fuldoklik lent a mélyben,
Csak ők tudják, hogy mi van idebent.

Bennem lassan felbomlik a rend.
Mit keresek, már magam sem tudom.
Ki elhagyott, csak hadd menjen az úton,
A lét nyugalma ripityára ment.

Atomokká. Ez halálfélelem?
Össze már többé nem fog állni,
Kár könyörögni, sírni, kiabálni;
Sóhajként szállni el az éteren.

Nem! Vágyni, menni, élni akarás -
Élni kell tovább, azért is élni!
Új utaktól sosem szabad félni,
Ez lehet csak cél, és semmi más!

Csudát látni gurulna a szem,
Ezer arcával vár a nagyvilág.
S bár az ember véthet sok hibát,
Értelmét fölfogja tán eszem!

És tenni akar a két kezem,
Hiszen mindenütt sok még a munka,
Gyógyírt találni száz bajunkra,
És nem csupán magamért teszem!

A szív zeng, és kihagy a nyavalyás...
De a dologhoz nem elég a kéz,
Sem a szem, mely mind előre néz
Szív is kell, és meglesz a hatás!

Valami nagyon hiányzik nekem.
Nem érdekel gazdagság, vagyon,
Nem dolgozom magam érte agyon,
Talmi csillogás nem vonzza szemem.

Mi csendre int, és eljátszik velem,
Az kellene, kis ékes nyugalom,
És velem dúdolja új dalom
Majdan a jövendő kedvesem!

Mi megríkat, és olykor lelkesít,
Édesítve múló napjaim.
Méz teremjen édes ajkain,
Mely mámorból álomba szenderít.

Mi kéjjel tölt el, és néha fáj.
Sugallja azt, hogy élni mégis szép,
Érezni vágyakra felajzott szívét -
Olyan nótát zengjen az a száj!

Mi öröm, gond, és méla báj,
Az bennünk minden űrt kitölt!
Hazug álmokra nyelvet ölt,
Léleknek törvényt szab szent szabály!

És bennem őserőket szít,
Mellyel újra csatasorba állok!
Állhat utamba bozót, vagy árok -
Szívem belőle új hitet merít.

*

Egyedül vagyok, helyem nem lelem.
Csak a szél, csak a hold, csak a csend...
Bennem lassan felbomlik a rend
Atomokká. Ez halálfélelem?

Nem! Vágyni, menni, élni akarás!
Csudát látni gurulna a szem,
És tenni akar a két kezem.
A szív zeng, és kihagy a nyavalyás!

Valami nagyon hiányzik nekem,
Mi csendre int és eljátszik velem;
Mi megríkat, és olykor lelkesít.

Mi kéjjel tölt el, és néha fáj;
Mi öröm, gond és méla báj
És bennem őserőket szít.


2010. 1.12.



hubart

 

 

 

 

Tovatűnt képzelet



Hiába kutatlak vakságom terített asztalán
Csak halk emlék-foszlányokban dajkállak magamban
Mi egykor látható volt, ma láthatatlan
Agyamban motozó kósza pillanat csupán.

Kócos régvolt szavaidat fésülném hajamba
De az idő gátat vetett, a nincs közénk zuhant
Mint szavakon érlelt lélek-kövek hullnak
Opálos emlék-terheid, a jelen hasztalan.

Pilleként fújom szerte-szét felsejlő énedet
A gyökértelen múlt feslő lábnyomán
A léted már csak tompa fénysugár
Egy sosemvolt világ... tovatűnt képzelet.

Maryam

 

 

 

 

Oldal: Versek kortárs alkotóktól
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat