A tükör mélyén
Mint éjszínű párduc, mely
zsákmányához közelít, úgy
lopódzik a fondorlat füstje
a kitárult bizalom ajtaján.
Fénybe burkolt sötét fest
méreg-árnyakat, jelmezbe bújt
hatalom pusztító gőg-tüze
szövi dermesztő, sötét paplanát.
Gyilkos lándzsáik élezik a csend
bemocskolt sóhaján, önkéntes hóhérok
fonják már az ítélet kötelét.
Akár ha alkonyatba olvad az est,
ködből közelít kísértő holt-démon,
ki szent imaként hordja kötetét
egy igaz urának, úgy áldják
önnön magasságuk fenséges voltát.
Elnyelnék mind az igazak lelkét,
széttépnék sebzett szívük szárnyát,
sorvasztják a szeretet fakó honát,
tükreik mosollyal csiszolt szemén.
2009. November 3.
Fel a mélyből!
Hol árnyak építik
a múló percek rengetegét,
ott, a könnyek tajtéka
fény-korallok arcát mossa.
Hol a magány émelyít,
s a semi ellenvetést
nem tűr, a csend hajléka
a reményt tenyerén hordja.
Ha sötét felhők szeméből
tombolva zúg a vihar,
s lelked égetné porig
dühében, ne félj hevétől!
Záporba csitulva tikkad
ki ereje. Mi nem kopik
meg sosem, a remény tüze,
benned lobog, ha parázsba
fojtja az éj leple akkor is!
Ha úttalan úton űzve
menekülsz, múltad kabátja
ólomként húzna, lásd, harcolni
kell a holnapért! Ha szakadékban
feszítene keresztre a világ,
nézz a mélység fölé! Ott már hív
a hajnal, új utak hasadéka
szórja szemedbe az élet lángját,
hisz benned az erő és a hit!
2009. November 25.
Lidérc éj
Árny-fátyol fonja át a lég
medreit, korom színű lángok
falják fel a horizontba fúlt
fény morzsáit. Tél ízű szél
szaggatja rongyokra az álmok
menedékét. Holt avarból gyúlt
tűz csóvái ostorként vágják
az acélkék felhők testét...
Villámok sikoltják a világ agg
szívének fájdalmát. Mintha sárkány
emésztené fel, a remény
porladó könnycseppként semmibe fagy.
Dübörögve rikolt az Ég sóhaja
a sötétség tüdején, sziklaként zúduló
eső cseppjei széjjel tépik a Föld
méhét. Lávaként égető sódara
hömpölyög, s a sátán kaján, torzuló
vigyora, akár megcsonkított lélek-rög,
most kíntól habzó undora kövét
szórja a tájra, falánk torkán
kacag az enyészet démona.
Diadalban tobzódik, fertőjét
elhintené a vihar szomján,
míg a rontás vérét ránk ontja.
2009. November 8.
Keresztre feszítve
Némasággal tömött éjbe zuhan
a lélek, húsából serkenő vér
patakokban mossa sebeinek
lehullott vakolatát. Szavakba folyt
ánok szelídség, ördögi csuha,
tőrrel hasít a hamis emberség,
ostorral csap naív gyermekeire.
Szemében semi más, csak üszök és por
lángol, felperzselné a szabadság
hitét, szellemét rőzseként égetné
el...Itt maradt hamvait markába
gyűrve morzsolná széjjel, kaszáját
suhintva lesben áll, ádáz kéjjel néz,
erejének tobzódó habjába
merülve közelít, kezében csontot
törő kalapács, méregbe mártott
szegek, ítéletként villogó kereszt...
A romlásnak fája gyümölcsöt bontott!
A szív kérge már csupaszra hántolt,
de örökké él az utolsó lehelet!
2009. November 24.
Kövesd a nyájat!
A felkelő Nap mezején
kórusként harsogják szavuk,
acélos összhangjuk kevély,
oly dicsőn zengik öndaluk!
Szelíd, csöndes tűzzel vesznek
körül, egyengetik újszülött
lépted, de máglyára vetnek
hogyha homlokodra tűzött
koszorúik nem kéri fejed!
Ártatlan arcuk, oly hófehér
gyapjuk, de indulat remeg
ráncaikon, lelkük kőkemény!
Otthont kereső fekete
bárány, ha közéjük tévedsz,
redőnyt húznak két szemedre,
de hangjuk csak érted béget!
Hát rajta, kövesd a nyájat, vagy
aprófaként égetnek el!
Lángjaik dühe féktelen mar,
tobzódva azért, mit nem érhet el!
Hajlékot kínálva börtönbe
zárnak, hogyha színed más
mint nekik, kényük özöne
irgalmat nem ismer. Hát
gyerünk, kövesd a nyájat, vagy
eltörik lábad, s láncot
fonnak rá! Kilöknek, és langy
meleg ámulatuk tomboló vad
lincselésbe csap át! Eltapos,
ha nem engeded, hogy megnyírjanak,
s egyszínű irhájuk nem hordod!
2009. November 30.
Őszi évek
Alkonyodik a lét, rozsdás
fény-szirmokat hullat
a percek Egéről.
Vénülő emlékek fonják
sorsunk, letűnő utak
porában reményről
álmodik a szív. Csontkérges
pillanatok parázzsá szunnyadnak
zsebünkben, elmerengve még
az idő csupasz szemében,
ujjaink új holnapért kutatnak.
Áporodott leheletű éj
ágyán tétován ül a lélek,
megfakult szeretet, tört
csillagfény a jövő ígérete.
Árnyakba bújt hideg rémek
markában kétség gyötör...
Ingatag, szétmálló pillérekre
visznek megtorpanó lépteink,
cserzett vágyaink fonnyadó
avarán csobban a keserűség
könnycseppje. Absztrakt képeink
foltjain keressük korhadó
valónk, az enyészet est-nedűjét
issza vérünk az élet vész-karcos
bánatán. Repedezett tegnapok
résein át siratjuk el köddé
porlott napjaink megkopott meséit,
amíg a csendbe halványodott arcok
tüze melegít. A jelen elnagyolt
tónusainak csiszolatlan kövén
remegjük őszbe takarózott éveink.
2009. December 15.