Pillanat-tárlat
Csendvirágok nyílnak, estopálba
fakuló bíborköntösét ledobja
az alkony, ködfüzek gerincén
hárfázik a dérízű szél.
Árnyillatú éj létmorzsákat
hullat az álmokba, tükrük eloldja
a tudat láncait. Neszbibék
suttogása hallik, kihűlt kéj
meztelen lábnyoma dereng
az ablakokon. Életek lombjai
fonnyadnak télbe a magány avarán,
könnymohákra ég mételyük avas tüze.
Térdre roskadó fény csepeg
az emlékezet idő marta csonkjain,
remény eseng, a nincs málló tavaszán
vajúdik, a holnapot kérgébe gyűrve.
2010. Március 2.
Az idő kárhozata
Létdűnéken vánszorgó, cserzett sors
leheli be útjaink, ködtalpak
nedves opálján oson parttalan
medrébe törve tűnő holnapot.
Percek derét hintve húsába bont
nesztelen, keserűség-rög alvad
tüdőnkbe minden őszülő hajnalban.
A hit gerincéből hamvat roppant, lop,
míg a csend is magába árvul.
Alkonypárlattal férceli inaink
lélegzetért kolduló hadát, csonkít,
álmainkba vajúdó gyötrelmet fon.
Puszta sóhajunk is olykor kátyú
éhavarán, ha vérünkbe sír a nincs,
s a tudat arcán belénk vonyít,
kikötőnk csak emlékezetté sápadt tor.
2010. Március 5.
Vajúdó lét
Ködrögökbe metszett álom
húzza éjderes láncait,
hajnalokba hántolt lábnyom
görnyedi léte sáncait.
Bőre csak csupasz reszketés
holnapjai rozsdás haván,
húsában sajgó szenvedély
a szemgödrébe mart láp.
Lélegzete csupán pőre
fény árnyaiból fűzött
sorsán, könnyeket szőve,
koldus hite örök űzött,
kósza vér. Tövist karcol
önnön nyomorán sírva,
összegyűrt imákban hajszol
holt időket, újra hívva.
Rongyaira opált tűz
illúziók szűzi pírját,
de világa homályba hűlt
hajnalát más kezek írják.
Hegeinek cserzett voltán
vonszolja szüntelen szomját,
csendje mezítelen ormán
vajúdja valósága torát.
2010. Március 6.
Láncok
Szél fújta partok vándora
vagy, lélekhúsod véresre
szorítja terheid kötele.
Álmaid letűnő lábnyoma
benned sóvárog, vétkedbe
hasadva nyomorba öleled
önvilágod arcát. A hajnalok
íriszén némán magadba sápadsz,
csonkjaid egyre marja a könnyek
íze. Gyász teríti meg asztalod
estéid holt szívén, sóhajod árva
gyermek az éjben. Éles csendkövek
karcolják tüdődig az évek
alkonyát. Medertelen sodródsz
árny vajúdta perceid tengerén,
időredőkbe gyűrt léted
pamlagán a lélegzés is pokróc.
A valóság kérges tenyerén
fényed szűzi illatát szomjazva
kucorogsz, kárhozat-láncokba
verve, tébolyodba roskadva
hamvad szabadságod záloga.
2010. Március 6.
Letűnő emberség
Könnyfüzek hajlanak a világ
káosszal veretett útjain,
sápadt folttá aszalt fénypernye
lett mára az önzetlenség tüze.
Hatalomtól kövült nyomor kiált
az éj hegekkel font húrjain,
árnyak lidérce lett a szél csendje
is, megcsonkított lét dérfüstje
tüdőnkbe vérzi magát. Kárhozat
dagálya nyaldossa a holnapok
ingatag partját, rőt esthomályba süpped
a hit, pestismagvait elveti
már a szenny. Megannyi áldozat
sikolya a bűn máglyáin porlad holt
imák keblére. Közöny mámora lüktet
kihűlt lelkekben, s már nem lelni
igaz szót az ajkakon. Becstelenség
virágzik, velőt itat poshadt bűze.
Acélból indázott láncokat aggat
a hazugság magukba fáradt sorsok
lábain, űzött magány gyomra emészt
minden szívet. A hajnalok szűzi tükre
penésztől karcos, hisz korhadásba alvadt
mi itt e Földön emberséget ontott.
2010. Március 7.
Kárhozat
Ködmáglyákon kigyúló est
pernyéit sodorja a szél
az éji utcák fagy rágta csonkjain,
időpestisen vajúdó csend
derengi a ninccsel mázolt lét
sorstalan szerepét. Lelkek rongyait
gyűri a kor tenyere, feslett
óhajok kacagják a maroknyi
szeretet tusáját, riadt gyermekek
ajkán a félelem dere remeg.
A sápadó holnap margóin
is a gyász forró keserve csepereg.
A világ lélegzete korhad már
felettünk, s velőnkbe leheli
penészvirága illatát. Gyalázat-tintát
csorgat szétnyílt ereiből, holt láz
önnön tébolyába űzve kergeti,
léptein gyarlósága font kárhozatliánt.
2010. Március 7.