---

Pillanat-tárlat

Csendvirágok nyílnak, estopálba

fakuló bíborköntösét ledobja

az alkony, ködfüzek gerincén

hárfázik a dérízű szél.

Árnyillatú éj létmorzsákat

hullat az álmokba, tükrük eloldja

a tudat láncait. Neszbibék

suttogása hallik, kihűlt kéj

meztelen lábnyoma dereng

az ablakokon. Életek lombjai

fonnyadnak télbe a magány avarán,

könnymohákra ég mételyük avas tüze.

Térdre roskadó fény csepeg

az emlékezet idő marta csonkjain,

remény eseng, a nincs málló tavaszán

vajúdik, a holnapot kérgébe gyűrve.

2010. Március 2.

Az idő kárhozata

Létdűnéken vánszorgó, cserzett sors

leheli be útjaink, ködtalpak

nedves opálján oson parttalan

medrébe törve tűnő holnapot.

Percek derét hintve húsába bont

nesztelen, keserűség-rög alvad

tüdőnkbe minden őszülő hajnalban.

A hit gerincéből hamvat roppant, lop,

míg a csend is magába árvul.

Alkonypárlattal férceli inaink

lélegzetért kolduló hadát, csonkít,

álmainkba vajúdó gyötrelmet fon.

Puszta sóhajunk is olykor kátyú

éhavarán, ha vérünkbe sír a nincs,

s a tudat arcán belénk vonyít,

kikötőnk csak emlékezetté sápadt tor.

2010. Március 5.

Vajúdó lét

Ködrögökbe metszett álom

húzza éjderes láncait,

hajnalokba hántolt lábnyom

görnyedi léte sáncait.

Bőre csak csupasz reszketés

holnapjai rozsdás haván,

húsában sajgó szenvedély

a szemgödrébe mart láp.

Lélegzete csupán pőre

fény árnyaiból fűzött

sorsán, könnyeket szőve,

koldus hite örök űzött,

kósza vér. Tövist karcol

önnön nyomorán sírva,

összegyűrt imákban hajszol

holt időket, újra hívva.

Rongyaira opált tűz

illúziók szűzi pírját,

de világa homályba hűlt

hajnalát más kezek írják.

Hegeinek cserzett voltán

vonszolja szüntelen szomját,

csendje mezítelen ormán

vajúdja valósága torát.

2010. Március 6.

Láncok

Szél fújta partok vándora

vagy, lélekhúsod véresre

szorítja terheid kötele.

Álmaid letűnő lábnyoma

benned sóvárog, vétkedbe

hasadva nyomorba öleled

önvilágod arcát. A hajnalok

íriszén némán magadba sápadsz,

csonkjaid egyre marja a könnyek

íze. Gyász teríti meg asztalod

estéid holt szívén, sóhajod árva

gyermek az éjben. Éles csendkövek

karcolják tüdődig az évek

alkonyát. Medertelen sodródsz

árny vajúdta perceid tengerén,

időredőkbe gyűrt léted

pamlagán a lélegzés is pokróc.

A valóság kérges tenyerén

fényed szűzi illatát szomjazva

kucorogsz, kárhozat-láncokba

verve, tébolyodba roskadva

hamvad szabadságod záloga.

2010. Március 6.

Letűnő emberség

Könnyfüzek hajlanak a világ

káosszal veretett útjain,

sápadt folttá aszalt fénypernye

lett mára az önzetlenség tüze.

Hatalomtól kövült nyomor kiált

az éj hegekkel font húrjain,

árnyak lidérce lett a szél csendje

is, megcsonkított lét dérfüstje

tüdőnkbe vérzi magát. Kárhozat

dagálya nyaldossa a holnapok

ingatag partját, rőt esthomályba süpped

a hit, pestismagvait elveti

már a szenny. Megannyi áldozat

sikolya a bűn máglyáin porlad holt

imák keblére. Közöny mámora lüktet

kihűlt lelkekben, s már nem lelni

igaz szót az ajkakon. Becstelenség

virágzik, velőt itat poshadt bűze.

Acélból indázott láncokat aggat

a hazugság magukba fáradt sorsok

lábain, űzött magány gyomra emészt

minden szívet. A hajnalok szűzi tükre

penésztől karcos, hisz korhadásba alvadt

mi itt e Földön emberséget ontott.

2010. Március 7.

Kárhozat

Ködmáglyákon kigyúló est

pernyéit sodorja a szél

az éji utcák fagy rágta csonkjain,

időpestisen vajúdó csend

derengi a ninccsel mázolt lét

sorstalan szerepét. Lelkek rongyait

gyűri a kor tenyere, feslett

óhajok kacagják a maroknyi

szeretet tusáját, riadt gyermekek

ajkán a félelem dere remeg.

A sápadó holnap margóin

is a gyász forró keserve csepereg.

A világ lélegzete korhad már

felettünk, s velőnkbe leheli

penészvirága illatát. Gyalázat-tintát

csorgat szétnyílt ereiből, holt láz

önnön tébolyába űzve kergeti,

léptein gyarlósága font kárhozatliánt.

2010. Március 7.

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat