---

Holt idők

Homály-koszorút font az est

homlokára derengő köd,

nyirkos cseppjei ízén érzem

letűnő korszakok itt maradt

hamvának keserű zamatát.

Éjavarban kutat a csend

szeme, megrepedt emlékrög

hordalékán könnyezve lépked

a szél. Üszökké lett csillagzat

a dicső múlt, szűzi harmatát

elnyelte a változás tüze.

Eszmék hegyei hulltak szét, ősi

lángok ereje alvadt porba,

millió évekbe mozdulva,

a régi tisztaságot kutatva

roskadtak térdre. A lét tükre

megfakult, karcaiban még őrzi

őket, de már alkonyba fonta

fényük a világ, s most korunknak

terméketlen méhében szunnyadnak.

2010. Január 9.

A nyomor íze

Kihalt sínek között kuporgó

élet, éjbe szűkült peron

csendje ordítja széthullott sorsa

fájdalmát. A lesben hunyorgó

halál árnyéka lassan elfolyt

minden fényt...Nincstelenség pora

marja tüdejét, rongyból szőtt

álmai visszhangját viszi a szél

léptei esengésbe tört nyomdokán.

Szemei tükrébe magány nőtt,

arcára izzó bánat és éh

könnye égett, napjai, mint homokvár

foszlanak szét a reménytelenség

keserű ízén. Ráncaiba a semmi

valóját karcolja a múló

idő szilánkja. Csekély emberség

simítja meg remegő kezét, már senki

nem szánja alkonyatba fúló

létét, csak a derengő Ég

sóhajt még érte könnyimát,

de sorvadó perceiben csupán emlék

a szépség. Szűk utcák sötét,

dohos sarkaiban kiált

rá az enyészet, pusztasága menedék

a valóság ingovánnyá áradt

tengerén. Világa hajnalát

elnyelte a szegénység pokla,

hitét éji köd falja fel, fáradt

szívverése fagyba halt tavaszát

egy holt világ magába fonta.

2010. Január 16.

Világok arcán

Kókadt fény szövi magát az est

szemébe, némaságba halt utak

barázdáin jajgat a szél.

Tegnapokba foltozott hit fest

holnapot az éjben, ázottan kutat

a sebektől sajgó remény.

Jóllakott gyomrokban fogant

közöny, ítéletbe hamvadt

szeretet-hordalék fűti otthonuk

melegét. Gőg tüzébe porladt

szánalom, morzsákba ragadt

együttérzés rejtőzik konokul.

Szakadékból nyílt partok medrében

önnön világukba rekedt lelkek

sodródnak...elrabolt oltalom,

holt csendbe virágzott szavak

szülik árnyaik tengerét. Eltévedt

koldussá lett mára minden ember,

kacag tusájukon a borzalom,

kevély vigadalma nem lankad.

Éhes szájak egyre csak szenvedik

hatalomtól nyomorékká vált

kezek ostorát, pedig rémület

honol a magányba süppedt szíveken...

Mosolyok hamisságán reszketik

sorsuk, napjaik gyom és láp

sorvasztja szét, mégsincs vérükben

emberség, mi e kárhozatból kiemel.

2010. Január 16.

Új nap virrad

Keserű könnybe alvadt napok

ízén éles ködöt lehel rád

a fájdalom...Árnyékba hajol

a hajnalok lélek-arca, száz

síró éjjel emlékvándora

ott vajúdik benned, holt csendbe

font léted métely-záloga

szívedre égett magány terhe.

Kotorászva araszol feléd

a vértől csapzott, szétmálló hit,

sebei lényedből serkenő

tegnapok íze...Erőd nincs, hisz

a falaidon átderengő

világ tüze már összeprésel...

Lángjaiból kihamvadt pernye

béklyóba vert sorsod, rögbe égett

múlt, lassú alkonyba festve.

Csupán látomás a fény őszbe

hanyatló éveidnek Egén,

hisz kietlenség felhője szőtte

be horizontja dús peremét.

A nyirkos némaság átható

illatán korhadó akarat

morzsáira zárt acél ajtó

kulcsa, lásd végre, te magad vagy!

Kárhozatod avarában kutat

a remény, a bánatba szikkadt

ösvényeken vájhatsz új utat,

hisz holnapoddal új nap virrad!

2010. Január 17.

A jelen tükrében

Elhagyott partokon söpör

a szél, csendvízbe hulló

csillagok fényei között

kutatja a múlt kihunyt

tüzét. Éjavart terít

jövőnkre a nagy buzgalom,

bénítva hamuvá hevít

télsóhajból szőtt nyugalom.

Pusztába dermedt lelkek

alvadt léte serceg a tér

kies temetőjén, cserzett

emlékezet kérgein vér

mossa az emberség arcát.

Torkot maró nincstelenség

füstje szórja széjjel magját,

a szívekben életre kél.

Sárba redőzött eszmék

gyűrött halmazán mereng

a sors, csonkra perzselt elmék

marka önkényes lápmeder,

mely csápjaival fertőzi

a tömeget. Idő ette

rom lettünk, a bűn felhői

úsznak felettünk, lepereg

átható íze, egészen

tüdőnkig. Sebzett galambok,

riadtan tébolygunk, elrévedt

íriszű opál-hajnalok

birtokán húzzuk nyomorunk

láncait, pedig a holnap

parazsa e vészben mi vagyunk!

Ideje egy tűzzé lobbannunk!

 2010. Január 17.

 

Eljön a hajnal

Hol az estszirteken a szél se szítja

már a lét tüzét, s a bánat

tajtéka elmossa a hit partjait,

a holnapot könnyek íze írja,

hol holt csend emészt,s fáradt

magány vájja émelyítő karcait

a szívbe, az egyedüllét avarán

elhullva dermednek a remény

morzsái. Hol az éjjel illata

nyirkos enyészet búgó tavaszán

ölel, s az emlékekből csekély

mosolyvirág fakad, az itt maradt

gyökerekben az erő cseppje sarjad.

Hol a sötétség árnyéka, mint

kúszó inda szövi át a perceket,

s a börtön homálya ködbe alvadt,

félelembe gyűrve szorít a nincs

marka, lásd, hogy a mélyben feldereng

majd a horizontba simuló fény!

Hol az idő alkony szigetén meddő

csillagzatba hamvad minden egyes

pillanat, megtörve is lélegezz még!

Mert világod Egén gyúlva eljön

még a hajnal, és életbe emel.

2010. Január 17.

Új világ

Párás opál szirtek között ébred

a Nap, szűzcsendet iszik a lét,

újjászületett jelen lüktet

a térben, megnyugvás honol

a szíveken. Árnyutakra tévedt

hitnek a holnap lett menedék.

Homályt csókoló fényfüzek

söprik el az üszkös korom

nyomait, mit a gyalázat

tenyere hintett széjjel. Elcsitult

sorsharangok kondulnak, kelyhet

bont az emberség tavasza.

Többé nem szunnyad parázsban

a szeretet, a Föld méhébe simult

hajnalíze, a meggyötört lelkek

arcát önmagába takarta.

2010. Január 27.

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat