---

A halál mocsarán

Meghurcolt lelkek sóhaját könnyezi

a lég, a sötétség holt virága

most halkan aszalt éj-szirmokat hullat

a földre. Széthasadt sorsok rögjein

lépked a szél, szemükbe kiáltja

a világ ítéletét. Üres utak

kövein némán remegnek sebeik lázán,

talpukba véres karcok nyomain

ég a kitaszítottság keserű íze.

Megalázottság tüze marja arcuk ráncát,

létük homályba porladt foltjain

haldoklik holnapjaik gyalázott hite.

Nyomortól fáradtan tengődnek vadak

között, reménytelenség sűrű erdején,

ködbe halt fény csorgatja ereikbe

a halál illatát. Árny-lombok alatt

vacognak, rothadó gyűlölet tengerén,

szívük penészes hideg temeti be.

Lélegzetük csupaszon fúl korhadt

élet-hamvaik posvány-füstjébe,

hangjukat elnyeli már az örök csend,

fájdalom lánca bőrükbe olvad,

amíg börtönük alkony-tükrébe

jövőt az éhes enyészet lángja fest.

2009. Október 17.

Az éj szülötte

Sötétség sóhaja nyúl a csendbe,

kopár lég-dűnék ronggyá foszló

felhőit hullatja az Ég.

Megfakult élet könnyes est-szeme

pásztázza büszke múltja oszló

képeit, míg a hideg szél

arcának sivatagán szétfújja

az emlékezés lángjait. Sorvadt

ürességet hordoz zsebében,

napjait reménytelen léte zúzza

porrá. Magányába fázva roskad,

eső-morzsák sírnak kezében,

éhsége meztelen fájdalom tűjével

varrja a mélyülő bánat ráncait.

Didergő sóhajok hűs fénye öleli

görnyedt testét, fáradt kóborlás tüzében

virraszt, őrizve sorsának árnyait,

a szívébe hamvadt tegnapok rögjeit.

2009. Október 18.

Sorstalanul

Korhadó emlékek hideg

halmának martalékán könnyek cseppje

csendesen mossa el a tegnapok tüzét.

Posvány lett mára a világ,

megvadult lélegzete szigony

már a koldus sebzett szívén.

Sorsának e Földön nincsen

oltalom, hisz gyalázat bűzös kelyhe

zárta magába az ember lélek-tükrét.

Már kegyelemért sem kiált

kéklő ajka, eltorzult iszony

fészkel s rágja szét hitét.

Éjjel csak a Hold puha opál

fénye borít fölé szelíd

takarót, a csontig hatoló tél

fagylombjai alatt is csak a köd

von némán sátrat meztelen álmai

halvány csillagára. Alkony-harangok

zúgják léte sorstalan voltát

a szélbe, sóhaja terít

magány-subát az estre, még a dér

megcsillan remegésbe gyötört

testén, kihunyó élet-lángjai

felett a tömegek süketek és vakok.

2009. Október 18.

Szeretet nélkül

Sorvasztó hideg fonja kötelét

ártatlan életek köré, mint

méreg-lánc, béklyóba zárja

ólom súlyával sebzett lelkük madarát.

Gyalázat markában megtört remény

sírja magányuk perceit, nincs

kegyelem, erőszak árnya

követi világunk sok kicsi angyalát.

Gyermekek, kiknek vére éles karcot

vág jövőnk szemébe, míg csendbe

hulló szívdobbanásuk haldokló

fény-könnye éjbe festi a hajnal

tengerét. Fájdalom perzselte arcok

reszketnek köztünk, s már lesben

áll a halál sorstalan csavargó

lépteik küszöbén. Létük lassan

csak kialvó gyertyaláng, hamvadó

csillag könny-pora lesz az üvöltő őrület

tajtékán, eltorzult, korcs szeretet

jéghideg, gyilkos pengéje hasítja szét

lényüket. Míg fantomként lappangó

démonok vakítják az emberi tömeget,

addig holt-idők árvái lesznek,

és isszák lélektelen holnapok ízét.

2009. Október 19.

A romlás világa

Iszapos sötét teríti vállamra

köpenyét, hideg köd lehelet-fátyla

hull arcomra. Látom, ahogy körülöttem

sárba omlanak mind a régi eszmék

sziklái, s vérben úszó szárnyamra

viaszt borít hazugság torzult árnya.

Avasodott szavak ásta könny-gödörben

taposva a hajdani világ csak emlék.

Sivatagba temették az erény

és igazság rúnáit, csupán foszlányok

maradtak, alkony-fantomok markából

menekülő gondolat-morzsák.

Posványba fúl a korhadó remény,

most ármánnyal kövezett utakon járok,

űzötten futna örök éj-karmából

a múlt önnön kincsei romján.

Kárhozat kolompolja vészjósló jövőnk

dalait, én térdre roskadva hallgatom,

szememben fájdalom égő cseppjei

mossák el az értelem és az őrület

határát. Létünk csak széthasított sors-rönk,

forgácsait viszi a szél, holt hajnalok

sóhaj-tengerén az élet perceit

siratom, hisz már csak karcolt ős-kövület.

2009. Október 19.

 

Az úton

Lecsorbult kövek talpam
alatt a tegnapok, kezemben
cipelem még az emlékezés zsáklyát.
Elfonnyadt, nyirkos avar
képei táncolnak szememben,
távozó évek, villanó köd-lámpák
szövetén most világot ölt a múlt.
Voltam már félholt, meggyalázott,
vérző szívű szerelmes, éjbe bújt
remegő gyermek, könny-kabátot
vacogó, céltalan vándor.
Árnyak fonákjain kutattam
a fényt, az otthontól távol
pókok hálójába zuhantam.
Most felkelni látom a Napot
jelenem reményt őrző szirtjein,
sors-könyvemben az újabb lapot
én írom, időm fakó színeit
a csend cseppjeivel töltöm meg,
hol a fáradt hit hajnalba gyúlva
új életre kelt, s előttem
kitárul a holnapok ajtaja.

2009. November 11.

Hogy élj!

Ha abroncsba szorít az idő,

s a jelen asztalán a múlt

teríti meg vacsorád,

tányérodon keserű

emlék az étek,

s szomjadra csak sós

könnyet ad az est,

egy szál gyertya fénye

melegíti csupán kihűlt

léted terét, árnyak

pokrócába bújva

borzongod a magányt,

emlékeid kalapácsa

töri hited, az egyedüllét

bőségét remeged, nézz

önnön nyomorod mögé

és lásd! Éj-börtönödbe

hasadékot szántva

hajol hozzád a holnap,

hogy koporsódból ébredj,

s a hajnallal

lobbanva újra élj!

2009. November 9.

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat