---

Az idő...

Múlik az idő
ráérősen kitartóan
szakasztott oly vakon
töri magát akár
a legelső napon
kötöz és oldoz
mi lesz a vége
mi lesz velünk
mi elpusztulhatunk...
fájó az emlékezés
sorompód mögött
nézel majd önmagadba
sápadtan szótlanul
ahogy ujjaid közt
porlad el az élet
mások kénye és
kedve szerint...

Chello

Önként


/gondolatok az ajtód előtt/

Nincs szükséged senkire-mondtad,
s én mint bolond önként jelentkező
vadul rázom a kilincset,
Engedj be!
Magányod szorít, nem enged
magának vetélytársat,
így csak a kulcslyuk halvány
résébe suttogom szavaim...
Had legyek mankód, támaszod,
ha kirekeszt a világ,
vagy csak sarokba dobott
játékod, mit néhanap
szemeddel végigsimítasz.
Had legyek mosolymorzsa
a keserűség kenyeréből,
mit asztalodra tálal az élet,
Vagy csak legyek remény,
hogy holnap szebb nap
araszol majd fel az égre,
mely résnyire széthúzza
ablakodon a függönyt,
s akkor majd felnövök
benned, mint hit,
hogy érdemes
- talán-
kinyitni az ajtót...


mse

Vidd innen... 

Tengerbe most veti utolsó 
csókját a Nap, 
szemet és szívet tágító pillanat 
a csipkés sziklás öböl zugán, 
mint a kagylóban úgy búg, 
zsong, jajong a tenger ár, 
te költő, végtelen titkok 
és rejtélyek tudója, te, 
sebes, sajgó szíved 
csitítsd le végre már, 
lásd mennyi büszke sors 
vakon tört fel a fénylő zeniten, 
de ólmosan zuhant alá mind 
a síri sötét mélybe 
a sűrű éjbe, hol minden nagy 
végül elpihen... 
hitetlen keserűn 
az embernem kivénhedt, 
nincsenek már az örök istenek, 
uralmuk rég letelt, 
hideg füstölőikből állott illat 
száll csak a magas égbe, 
s oltáraikra pók szőtt ezüst leplet, 
te vidd innen e kihalt tájról 
Krisztus sebeinél fájóbb 
csillag szögekkel átvert lelkedet, 
vidd innen, hol most a bántó szelek 
uralma csap a szelíd habokra, 
vidd fájón, roskadón, botorkáló botoddal 
bús szíved, melyen üszkös sebet ejtettek 
a nagyképű értékrend álszent őrei, kik 
az ördög keserű méreg csókjával ajkukon 
koporsó fedeléről hirdetnek csalfa, hazug igét...

András

egyszer...majd...ha... 

...szemedben...szemem... 
...kezem...szívemen... 
várok...várlak...nem félek... 
...tudom...Fényedbe lépek. 

Csendes... éjszakák...szépek... 
éjben fények...nappalok... 
fájón rángó tüzes-kékek... 
szemedben sötét kínok égnek... 
fájdalomba csomózott rezgések 
múltból felbukkanó érzések 
idő morzsák roncsolva tépnek... 
jelent mozgató... kényszer... 
parancs szavakkal hízelgő... 
erőszak... keresztre feszítések... 
harc...vita...élet...élet között... 
szív...lélek...ész...hideg...dönt ... 
sápadtan állok...csak várok.. 
ácsolnak vérpadot...szárnyak... 
fejem fölött...ítélet...száll... 
vállamon ül...baljós...árny... 
tüzes korbács...lelkembe mar... 
mi az...ki tőlem...távol...tart... 

...szemedben...szemem ... 
...kezem...szívemen... 
várok...várlak...nem félek... 
...tudom...Fényedbe lépek.

András

Az utazó... 

Utamon vezet a Nap 
a Hold és az összes 
csillagok... 
Mérleg nyelve 
billen felém, 
szárnyam fárad ott a Göncölszekér, 
vagy maga Pegazus, 
forrásom a Vízöntő, 
ha megszomjazom... 
Fiastyúk szárnyával betakar, 
mikor megpihenne álmos szemem... 
és vigyáznak rám kinti fényes szelek, 
meg az Istenek... 
üzentem nekik várják érkezésem. 

Időspirál, Térgörbület, Időhurok, 
gázolhatok bennük kedvemre, 
vörös és fehér törpék 
a labdáim, játszom velük nevetve. 
Szabad vagyok, szárnyam én magam, 
hajamban kozmikus sugarak, 
kezem csillagport morzsol, 
fürtjeim gyémántként ragyognak. 
Lelkem a Metagalaktika 
a végtelen Csend otthona... 
alkothatok, teremthetek világokat 
a Bolygókat Fényből gyúrhatom, 
és gyújtok a Földnek új világosságot, 

mert a régi már elhalványodott...

András

Lehullt alkonyok ágyán 


tompa borzalomban 
megrezzen tollam 
eltört versszakok 
romjai között 
csörtet 
lehullt alkonyok után 
siklik sorsunk 
habtiszta ágya 
meleg pihén 
becéz 
száz elrejtett szó 
gömbölyű titka 
tüze lobog 
illatában rózsa 
hulló szírmain 
hervad 
lelkesedő magányunk 
értelmetlen 
üres fohásza 
cukros hóhegyek 

zizzenő buzaföldön

szeretők 
szűzi teste

Elonor

Köd a hintán 

Egyedül ül a köd a kerti hintán, 
mint megdermedt hangok a kottán. 
Koppannak néha elmosódva 
a hűvös valóságra 
hullva... 


Egyedül ül a köd a kerti hintán, 
mint unott magány a lábnyomán. 
Sántít álló útszakaszon 
sótlanul szürkén 
fukaron... 


Egyedül ül a köd a kerti hintán, 
mint halott denevér az éjszakán. 
Becsukta magába álma 
szívében a fény 
hatalma... 


Egyedül ül a köd a kerti hintán, 
mint somszínű csend a diófán. 
Lehajol kicsit kutakodva 
hintája játékára 
mordulva.

Elonor

Oldal: Versek kedvenc kortárs alkotóktól
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2025 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat