---

Romjainkon

Elkorhadt álmok illata

fojt, poraik még magamba

szorítanám, de ujjaim közt

átfolyik a tegnap, s már csak

az ordító nincs lüktet tenyeremben.

Könnyekből fűzött pillanat

hideg magányba takarja

lélekereim. Létem cseppnyi rög

csupán holnapodban, holtra mar

a jelen, csontokra égek elevenen.

Csendszilánkok hullnak belém

szemeid távoli gyöngyfényén,

fájdalomba alvadt vér csorog

a némaságba tört szavak ajkán.

Sóhajjá fonnyadt a télben világunk,

hajnalán nem ébred több remény.

Az enyészet üszkös mérgén

árnyindák fonják át rongyos

emlékeim vértől rozsdás havát,

hisz nincs már út mi kettőnknek kitárul.

2010. Január 29.

Kiégve

Üszökbe korhadt, szétmálló hajnal

reng a falakra, csontjaimba

üvölti magát a vénült magány.

Tüdőmbe bénult lét

szorítja pernyévé hitem torkát,

lényedből szőtt fényvirágok haltak

múlttá, itt parázsló romjaikra

árnytarackok borítanak dagályt.

Penészbe szikkadt vér

lett szerelmünk, medertelen holt láp.

Csonkra ég már bennem lassan

a csend, ajkam emlékekben

ízleli távoli mosolyod itt maradt

zamatát, s a ködbe tágult

tegnapok íriszén keresem még

világunk, de hamvakká altat

a ráolvadó enyészet.

Önmagamból is kitép a pillanat,

már csak hanttá alvadtan, elárvult

derengésként simít létedbe a szél.

2010. Február 3.

Lehántolva

Árnyékba szikkadó ősi fény

az élet, enyészetre vetkőző

illatát most rozsdacseppekben

hullatja rám. Rosttá alvadt vér

lettem, sorsom nem több mint csendből szőtt

percszilánk, tegnapokra dermedten

csak nézem üszökbe égetett

hajnalom métellyé folyó

arcát. Fázom a jelen steril

ujjaitól, sóhajok szétrepedt

íveit magamba bontom.

Könnyszirteken tajtékba feszít

a múlttá hanyatló érzés,

korbácsa ereim húsát

csonkig hasítja. Tört cserép

lettem, szárnyaszegett kérész

nélküled, ki léted kútját

szomjazva benned csak hantolt emlék.

2010. Január 29.

A kéreg alatt

Vénült idő ballag a horizont

partjain, dűnéire szórja

elvetélt álmok holt illatát.

Homályba hajlik az alkony,

bús árnyak dőlnek az estre.

A ma arca, akár egy torz ikon

mered szemembe, emlékké fonja

létem cserzett hajnalcsillagát.

Tegnapok törmelékét rakom

magam köré, ködbe festve

a jövő medertelen útját.

Könnyvirágok szirmait hullatom

a zord fényű éj tenyerébe,

homlokomra sápad a hűvös csend,

gondolatfüzek simítják lelkem

akarattal fércelt, sajgó húsát.

Önmagamba veszve kutatom

most is enyészet tengerébe

fúlt világunk, de csak üresség reng

éjszakámban, íze szívemig remeg.

2010. Február 20.

Koldusként

Esőszirmokat hullat a megfáradt

alkony, arcomra szórja lényemből

sarjadó bánatvirágok maró ízét.

Sóhajként sírok a léggel, várom

hogy létem magába hamvassza

a csend. Szememre fonódó estpárlat

húsomba férceli holt évekből

kifeslett emlékeink sápadó színét.

A holnap csupán foszló lábnyom

előttem, tajtékába aszalja

derengését is a szívembe hantolt

szerelem. Elvetélt magzat lett

minden lélegzet, tüdőmig hasítja

az elmúlás illatát. Nyirkos

árnymáglyán égek a tegnapba,

a fájdalom könnyrögökbe karcol.

Csak éj ajkán elhalt hajnalcsepp

vagyok, a nincs testébe szakítva

hordozom önmagam, míg kiolt

az idő percvirággá hervadtan.

2010. Február 21.

Csonkra égve

Alvadó homály ül csendem

arcán, ködöt ásítva magába

ölel az éj. Fáradtan kuporog

bennem a lét, emlékké feslett

világunk könnyderes hamvába

korhadva, árvultan kullogok

a hajnal holt színbe lehelt

szirtjei felé. Alkonycseppek

nyirkos csókja fonja rám

árnyait, sóhajjá sejlett

álmok ódon zamata dereng

véremben. Füstté porladt láng

csak a tűz, estmederbe vetélt

fény, semmi több ami egykor bennünk égett.

Most csupán viaszba hantolt

csonk maradt, mi tegnapba enyész

az idő tenyerén, de a múlttá révedt

rezdülés még szívemig hajol.

2010. Február 20.

Csak holt fény

Opálba sápadó fény simul

arcomra, szélredőkbe hullt

sóhajok csendjén révedek beléd.

Elvetélt tegnapok magzatát

ringatják a könnyek, viaszként

ég rám emléked. Múltunkba csitult

csókok íze sejtjeimbe fúl,

ködindákba font, elpárlott remény

csonkjain a veszteség zamatát

csontomig érzem, forró tintaként

issza lelkembe magát. Hiszen nem

segít az idő, létem csak

horzsolt rög ma már, enyészet

ajkán elhantolt apró morzsa.

Hiányod tajtéka hamuvá fest,

hitem öreg, fonnyadó avar,

mert a holnapok szemében

a hajnal nem lényed tüzét ontja.

2010. Február 21.

Éjbe zárva

Ében baldachinba zár a némaság

átható íze, szénködbe

alszik az esti fény. Könnyekkel

álmodik a csend, árnyredők

arcába gyűröm magány itta

sóhajom. Repedezett lét falán

dereng a múlt, vérrögbe

alvadó hitem éjkövekbe

metszi a jelen. Lángfelhő

úszik a perceken, tűztinta

égeti hamuvá bennem az emlékek

illatát. Fázom, lelkembe rikolt

hiányod, szerelmünk ma csupán holt

pillanat az idő tenyerén.

Alkonyfüst borul felsejlő

tükrére, illúziókból szőtt enyészet.

Fájdalom sebez, penge éles iszony,

újra és újra csontomig hatol

koldusként síró éjek rejtekén.

2010. Február 21.

Oldal: Fájdalom
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat