Falak között

Mélysötét, hideg

köd ölelte körül

lelkem, lélegzete

fogódzkodik

a csend sóhaján

belém. Kemény, rideg

láncok félelemből

vernek ítéletre

a magány szomjas

torkán szétporlasztva

erőm maradékát.

Mindenütt acélból

font falak. Nincs fény,

nem lobban szikra,

a remény

szertefoszló

álarca szívemről

lehullt. Ledőlt

álmom tornya,

elmerült törékeny

csónakom, fetrengek,

málló kép csorog

hitemről, elbuktam.

Most térdre hullva,

lassan felemészt

a tévút tébolya,

a jelen tükre

rám vicsorogva

marcangolja

lényem apró

cafatokra.

Mint olvadó jég

fáradtan a néma

estbe porladok

halkan semmibe vész

létem kis világa,

éhes tűzbe

vetnek fintorgó

árnyaim, arcukba

nézve foszlok

tűnő, hamis

dallamokra.

2009. Május 10.

A semmi kezén

Megszülettem, mint

zizegő falevél

mi az ősz kezének

hűvös rejtekében

a többi közé

hullva elenyészik...

Szellemem óceánján

üres cicoma lett

a tajték habfehér

selyme, mi álmom

kóborló lelkét

fürösztötte. A szél

is gúnyosan lebeg

köröttem, árnyaim

sötét marka már

torkomon feszül...

Világom harmatos

éteri hajnal

fényét elnyelte

a vak homály...

Porrá lett

a boldogság, téves

irónia volt csupán,

s a szeretet

röpke illanó

képzelet...

Minden sárba

hullva fetreng

előttem, a múzsák

angyal arca

démoni vigyorral

vicsorog rajtam...

az ihlet trónja

összedőlt...vérembe

égetve romjainak

megcsúfolt,

poshadt bűzét...

Húsomba váj

mi itt maradt...

a semmi kongó

gyomra engem

kér s lassan

felemészt, ahogy

ölébe simulva

hagyom, hogy

lecsókolja

könnyeim,

s kiszívja létem

utolsó lélegzetét,

hamuvá őrölve

szívem halkan

síró vércseppjét,

magába zár

mindent, miben

ostoba hitem élt,

s miben lényem

bukott angyalként

remélt, szénné

égetve e világból

gondolataim

torz tükrét,

hisz benne lobogtam

csalfa, hamis

tűzben én.

2009. Május 11.

Szökevény

Kitaszított árnyék-lény suhan át

az éj feketével mázolt birtokán,

kit a lomha Hold is elhagyott rég,

többé már sápatag fénye sem ül

lelkének sóhaján. Holt pusztaság

nyitja kapuját, bércein bitófát

állít neki a megcsúfolt remény.

Emlékek parázsló tüze vetül

kifosztott szívére,mely űzött préda

érzelmeinek gyilkos, vad viharán.

Ereiben a hit magva robban

szilánkokra, míg csendben múltja tört

képeit kutatja, elméje néha

ködbe bújik kínok maró illatán.

Ha eljő a hajnal, csontja roppan

lángjának hevétől, mint sír-tükör

úgy borul rá ízének enyészetbe

foszló hulláma. Létét ostorozza

az évek malmának csípős szele,

álmait éles tőrként hasítja szét

vezeklésének tüskézett vas ökle.

Holnapjain álmatlan szenvedésbe

hull az idő, jövőjét toprongyosra

szaggatta önhibáinak keze,

világát felemésztette ősi vész,

s temette poklán kietlen földbe.

2009. augusztus 22.

A vasúti talpfa

Mesél a vén idő, ódon

emlékek harangját zengetve.

Az erdő mélyén, ott ahol

még az árnyék is csak remegve

oson át, zöldellő mohák

felett egy vasúti sín fut át.

Megbarnult gerincén lomhán

csillog a fény, csupán kurta máz

a festék megkopott teste

sárgult porán. Ott a sok közt egy

szomorú kis talpfa lelke

él, és szívében az éj ezer

csillag égi-gyöngyuszályán sző

mesét. Magányosan virraszt

míg hátán fütyül a jövő

álmait sodorva. Ha pirkad,

a Nap tüzében megcsillan

ábrándja, szerelemre gyúlva,

korhadt arcán vágyat ringat.

Lelke szomjazó lángba fúlva

lobog egy aranyszín bőrű

talpfa-lányért, de a távolság

ereje kínzó, és szörnyű

keservén nem győzhet soha már.

Pedig átölelné a kecses

alak karcsú, selymes ívét,

szárnyalna véle Égig, messze,

kortyolva boldogság ízét.

Szíve feldobog álma fellegén,

de meghasad sorsa markában.

Nincs itt e világban remény

holnapjának, léte hamvában

elvetett az élet talaján.

Könnyezi meg nem élt életét,

szívében a remény angyalát

mégis őrzi, mint szent ereklyét.

2009. szeptember 5.

Egyedül

Nyirkos köd-pokrócot terít

rám a hajnal, sápadt horizontján

átkarol a magány hideg,

aszott keze. Fázik a csend

is bennem, többé nem hevít

már létbe a fény, gondolat morzsák

közt keresem megtört hitem.

Könnyeim, mint párás alkony-csepp

elmossák sorsom útjait, zord homály

borítja időm illékony határait.

Tövissel éget a gonosz

sátáni, torz vigyora, gyönyörben

tapos érzelmeim vajúdó romján.

Mételyével kín-halálba visz,

s egyre mélyebbre sodor

gőgjével élő-holttá gyötörve.

2009. Szeptember 20.

A kifosztott

Pállott levegő úszik,

magamba lélegzem

nehéz ízét, keserű

csendben lüktető

sebek vére csorog,

hideg kövekre égeti

magányom, keresztre

feszít a tegnap,

foszló álmokból

fércelt homály

árnyék-lézetésem.

Éj-szirmok

hulló könnyeim,

sötét távolok

ködébe halt vágyak

hamva múltba porlott

sors-virágom,

dér ül vállamra,

torzuló holdfény

lidérc-lángja

olvaszt nyomorba,

porrá aszalt

pernyéim tapossa

a világ, haldokló

élet-morzsáim

eszi dermedt

szemekkel a szél.

2009. Október 1.

Oldal: Magány
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat