Gyász-szirteken
Emlékek bilincsét hordom
létemen, retinám lombjain
elveszett életek sajgó hiánya
bontott rügyet. Lélektűz lobog
könnyeim hulló nincs-rongyain,
kelyhébe zárt a fájdalom virága.
Sorsom szilánkjaiban őrzöm
mosolyod édesanyám, szíved
minden apró rezdülése itt lüktet
még bennem. Korhadó hit rönköm
gyökereit holnappal hímzed
ma is, ha erőm ingoványba süpped
a percek súlyától. Sejtjeim pecsétje
a gyász, űr hasított gondolatok
üvöltő nyomora láncol magányba,
amikor a múlt bölcsőjének csendjében
elmémben ringatva téged, olvasok
az évek lapjairól. Hantjába
aszal a távoli idők maró íze,
jelenem partjain tajtékba izzik
az elmúlás, s szirtjeire sodor.
A napok illúzió vakolt színe
is csak kárhozat, hisz velőmbe sikít
a megtagadhatatlan valóság-pokol.
2010. Március 27.
Hiányod avarán
Gyűrött arcú idő réved
szemembe, könnyszilánkokra ég
a csendem ajkán derengő
magány. Vérembe fészkelt
fájdalom, tövis leheletű szél.
Létem damasztjáról lefeslő
akarat, elmém kérgeit hántja
a gyász. Ködtávolokba hullt éveink
percei, mint őszi falevelek,
lényünkből kifoszlott lélek-tetemek.
Az emlékezés, mint izzó láva,
hasít, enyészet hollója kémleli
napjaim kalászát. Fagy temetett
pillanatok ódon melegét tenyerem
barázdáin őrzöm még, lombokba
fércelt mosolyod fény-gyöngyeit
ringatom jelenem sajgó ölén.
Anyai szíved hajnaltüzét sírja
bennem a gyermek, múltunk kövein
térdelve reszketek, hiányod rögjét
hordom, karcai zárnak bánat-sírba.
2010. Március 29.