Hajnal és éjfél

Estpárlat hull az alkonyfüzek

opál-derengésén, ajkamra

égetik az egyedüllét nyirkos

hidegét. Télföldbe hajló tüzek

lesznek a csillagok, avarba

őszült emlékek csókja kínoz.

Álombaldachint sző körém

az éj  ébenhomálya, ködgyertyák

lobbannak íriszemen....lángjaik

sós-keserű árnyéktövén

az enyészet korbácsa összehánt.

Golgotaként igéző tárlat hív

a tudat felhasadt kérge alatt,

eltemetett világok mezsgyéin

lépkedek. Könnyláncaim remegő

valója léthúsomba marva

magába váj, tövisein megérint,

hajnalom csak éjből fogant csendfelhő.

 2010. Március 18.

Gyász-muzsika

Érdes magányba sápadtan ébred

a hajnal, arca mint árny égette

fénytarló. Megrepedő múltkéreg

ácsolja vezeklés szőtt mételyek

rítusán az emlékezet golgotáját.

Hantolatlan könnyderengésből hímzett

párnámon, időmécsek ódon lángján

lobban a gyász. Alkonyi ködszirtek

tajtékán muzsikál, csendgyertyák

sóhaján hegedülve apasztja

belém őszből mart zamatát. Estre hánt,

máglyáin rőzseként morzsolja szét

létem csonka rönkjét. Feslő vérem

porladó ritmusán dúdol a szél,

tenyerén dajkálja rongyolt énem.

Ajkamra forrva, horzsolt remegést

fércel szívem vajúdó dobbanása,

mint erőtlen lélekderengés

hullok a dallamok hamis oltalmába.

2010. Március 21.

Emlékek golgotáján

Látom, fénylombokat vet tarlóra

az alkony sarlója, ködmécsek gyúlnak

estpárás íriszemen, darócba

morzsolt imáim percrögökbe hullnak.

Sóhajom árnyderes leheletén

fogant könnyek, évek rozsdáival mart

időcserepek, létem erezetét

égetik a hajnal illúziókból varrt

lélekparazsán, míg talpam alatt

emlékhamvak sírnak, s mint tétova

látomás, reszketésük véremig apad.

Akár halkuló légben a szél hordta

felhők pora ha dagállyá árad,

múltam golgotája most testet ölt

előttem, lényem tüze is fárad,

érzem sorsom abroncsa magába tör.

Elernyedt csendfűzként hajolok keresztem

bánattól kérges, kárhozattal gyűrt

arcára, sárgult tegnap lett kenyerem,

a feloldozás derengése is kihűlt.

 2010. Március 21.

Portré

Mint elderengő nyár pernye-avarát

felcsókoló ősz, a lét alkonya

tenyerébe zár. Perceim ajkán

pillog, hamvait mélán arcomra

szórja. Éjfél szült árnydarócot terít

pőre vállamra, sóhajában múltam

nem több, csak foszló időgyolcs. Csendíz

ölti magát napjaimba hulltan,

néma reggelek aggá fakuló

fényvirágába. Bőrömön hordom

az emlékek gúnyáját, halkuló

suttogásuk redőjébe foltoz.

Béklyóim pókja ködbrokátot sző

énem korhadásba alvadó, sápadt

inaiból, a tudat íriszembe tör,

a holnap már csak illúzió-tárlat.

2010. Március 22.

Elmúlást kortyolva

Hamuszín estfüzek nyirkos

gyöngytüze alatt visz fáradó léptem,

izzadt ködpokrócként terül rám

a magány. Árnyak dere csillog

bőrömön, magamból kifoszló énem

derengése szemgödrömbe vág.

Az idő gúnyáját vállamon

hordom, érzem könnyekkel

gyűrt redőit bőröm alatt, ahogy

rostjaiba húz. Halkan rám hajol,

emlék-kérges kövekkel

éget, ereim medréig karcol

az enyészet. Létem meztelenre tépi

lassan, holtfényből fércelt lombok

avarába temeti koldus

sóhajom imáit. Falakat épít

körém, s a csendből szőtt éj oszló

tüdeje sorsharangként kondul.

2010. Március 22.

 

A csend alkonyán

Ködtüzek lobbannak a láthatár

lombjain, talpam alatt rozsda ette

mészkövek karcgyöngyei sikoltanak.

Homálylángokból gyúló árnymadár

mered riadt arcomba, daróc lepte

szárnyai tövis ujjal simogatnak.

Könnyhamvak sejlenek az est

porból szőtt fényein, mint a gyász

viasza, pecsétként retinámba égnek.

Lelkem bőrén áthasad a csend,

érzem sorsom húsára időmárvány

kövül, tenyerén dajkálja hulló létem.

2010. Március 22.

Lét-derengés

Pillanat sejlik, időlombokról

hulló fényderengés, mohaként

ül csendrönkömre.

Könnylehelet szőtte foltokból

simul a távol, a porladt szél

bágyadt estgyöngyökbe

csituló sóhaj ajkamon. Réveteg

gondolatok írisze terül

vállamra, pőre illúziók

lélekprizmáit magamba kémlelem.

Ködgallyak  árnyéka vetül

pillámra, énemből kifúlt titok

lomha suttogása hamvad

talpam alatt. Perceim kendőjét

hímezi pamlagára a sors,

tenyeremben foszló férc marad

csupán. Éveim gyűrt redőjén

a lét csókja meztelenre bont.

2010. Március 25.

Avarként hullok el...

Alkonytereken kuporog

az idő, mintha meghalt volna

a csend is, a lég puszta tárlata

lélektemetőként zár körül,

míg létem moha ette ágairól

meztelen avarként hullok el...

Gyász mezsgyéken görnyed, kullog most

elmém lábnyoma, ajkamra fonódva

emlékek sóhaja ül vállamra.

Könnygyertyák viasztüze kövül

szemgödrömbe, sorsom lombárnyairól

holt perccé hántva hullok el...

 2010. Március 24.