Németi Csaba: Haiku próbálkozások II.
Égi nyugvó fény
ragyogó vörös nászba
lel nyugodalmat
A felkelő Nap
bíborszínű pamlagán
sápadozó fény
Alkonyati fény
hasadozó sziklákon
zöld mohára sír
Halkan simogasd
mézszínű éjjeli fény
a kismadarat
Hajlott fenyőág
a hónak súlya alatt
letörni készül
nemeti6
vársz
vársz
a várás menedék
a futásra ítélteknek
a csöndek
szavakká gömbölyödnek
ahogy az idő kerekíti sorsunk
- várásod íze a számban -
a fogcsikorgatás féme
elmarad
vársz akkor is
mikor bennem ringatod
magad
Barb
A semmi zárványai
Fogoly vagyok. A csapda szűk
üregében villog tekintetem.
Vércsíkot húz a hajnal keze,
s míg a megsebzett csillagokat szedegetem,
lelkem üldögél a göröngyön, meztelen.
Rabruhám tapad.Testem az
ítélet hideg anyaga szoborba önti,
izzó sírkövemből kicsap a láng.
Vékony gyertycsíkom hasítja az eget,
saját koporsómba verek eleven szeget.
Zárványba rekedek. Szókövek
roncsolják a nyugalom tornyát,
barlangba görnyed a gyönyörűség.
Nyitott házam beszívja a mélység,
magához szíjaz a vaskezű sötétség.
Lüktető semmi vagyok. Az ég
szürke folyosóján suhan árnyam,
kutatom a valami rétegeit.
Olvad számban a kegyelem gyümölcse,
ringat a feloldódás illat-keveréke.
Gazdagságom lóg a rongyokon. Az Ige
dacolva kong a fáradt ürességben,
álmom megkínzottan didereg az ágyon.
Zárványban vergődik a bátor akarat,
hiába döngetem a megdermedt falakat.
Alkonyodik a lehetőség. Csupasz
ágakon lóg foszlott reményem,
szívembe kúszik a büntetés fullánkja.
Emészt a bezártság kristály-nedve,
enyém az egyedüllétbe zárt idő vesztesége.
csontosmarta
Elmúlt..
Hol volt,hol nem volt lassan meg öregszünk
Ifjúságom túljutott,mint a vörös aranyban
alkonyuló nap,
Ablakom előtt állok tompa éjjel
néztem a hold sárga taraját.
Illatok sóhaját viszi a szél,
szikrázó levegő,arany ragyogás,
kóbor égi felhők,hársak illata
tölti be az illatát.
Csak legyen fészke minden madárnak
turbékolni haza találnak.
per
amit az Isten összerendelt
azt az ember szétválasztja
és minden-bűnök habja
partjainkra rúg
hazug hazug esküvések ára
bélyeg a csókok homlokára
búcsúinkon burjánzó piszok
- ki az elválás kortyait iszod
az igékkel szembefordulsz
pár lyukat az öröklétbe rágsz
és minden elveszésben
önmagadra lelsz
- találsz -e kapcsot bárhová?
felelsz
Barb
Almavirág
Sápadt almavirág,
tavaszi rózsafűzér az ágon,
fény-permet csillog,
a hajnal kristály-szeme
átsugárzik a homályon.
Párolog a csend,
tekereg a szél a levélfonákon,
homokra perdül a virágpor,
álom-illat lebeg,
megtapad a virulás az elmúláson.
Kék-ezüst a levegő,
gerincét roppantja a táj,
hiányod jele sürget,
útnak indul bennem a hideglelés,
árnyék-takaróba borul a muszáj.
Élő selyemszoknya a virág,
nyílik forró titkok öle,
feltárul a lényeg ajtaja,
behunyt szemem alatt mozdul
a teremtés olvadó tűzkereke.
csontosmarta
Csupán bábszinház - egy leendő dalszöveg
A világ egy nagy bábszínház.
Az élet egy színdarab.
Rendező, ki mindent vigyáz,
nem is nézi, kint marad.
Ha én játszom, Te vagy néző.
Te játszol? Én tapsolok.
Nincs üres szék, nincsen késő,
zsúfoltak a széksorok.
Refr:
Bábu vagy és madzag rángat,
ha néző vagy, ha színész,
ha bent maradsz, ha kimész!
Madzag szabja akaratom,
irányítja a mozgásom.
A madzag egy nagy hatalom,
belül tart a korláton.
Madzag bólint, beszél, szeret,
vele tapsol két kezem,
madzag a kín, az élvezet,
vele sosem vétkezem!
Refr:
Bábu vagy és madzag rángat,
ha néző vagy, ha színész,
ha bent maradsz, ha kimész!
Színpadon vagy nézőtéren
- úgy mozgatnak madzagon.
Imámat, ha Istent félem,
csak magamban mondhatom.
Színdarabját életemnek
megírta az Isten már.
Még egy taps - és mind elmennek,
engem meg a doboz vár.
Refr:
Bábu vagy és madzag rángat,
ha néző vagy, ha színész,
ha bent maradsz, ha kimész!
Go-ti-ho
A költészet /Nekem, mit jelent/
Írni csak a szív szavával, lelkünk
legmélyéről lehet, és érdemes.
Hisz, hogy is változtathatnának ezen
talmi vágyak, és múló dicséretek.
Lehet divatos a szó, s a gondolat.
Ha nem hittel, kellő alázattal írták
Oly tünékeny lesz, elvész
mint idő tengerében a pillanat.
Írni úgy kell a szív szavával,
mintha végére a pontot
utolsó leheletünk tenné fel.
Mintha csak életünk
függene, e pár sortól.
Ennek élve, s így szólva
a
Költészet szent oltárán.
Mely feltétlen, őszinte tiszteletet érdemel.
2010.03.30. Korin
korin
Pilátus
Tegnap még valaki hozsannázott,
Ma meg? fesztítsd meg! Kiáltja,
Mert ha nem teszed meg bitang,
Te nem vagy a császárnak barátja!
Vizet hoznak nagy serényen,
A véres kéz, sokadszor tisztulni akar,
De az nem megy oly könnyen Pilátus,
Neved, még mindig ősrégi gyávaságot takar!
Hiába mosod kezeidet szaporán,
Hiába mutatod az ártatlan képed,
Nem úszod meg te se a pillanatot,
Mikor keményen vádolni fog vétked!
Ostorcsapások, véres húscafatok,
Csontottörő, kalapácsoknak hada,
Pilátus, neked ez volt a védjegyed,
S nem pedig a megígért, örök haza!
Feleségedre kellett volna hallgatnod,
Az ő szívében, már ott volt a válasz,
De te inkább süketeltél újra, meg újra,
Pedig a valóságot, te magad is láttad!
Láttad százszor, ezerszer, az igazat,
Mégis gyalázatos játszmát kezdtél,
S így te magad is, szép csendesen,
A Sátánnak, buzgó cinkos társa lettél!
Kétezer év hamarjában tovaszállt,
A világ azóta sem tanulta meg a leckét,
Feszítsd meg, kiáltja újra valaki a múltból,
Ha már nem bírja, saját keresztjének terhét!
tenger