Földre hullva
Magány nyomora festi ködét
az utcák nyirkos, elkopott kövén,
megvakult világ hiénái lesnek
az árnyékok léptein, sötét
holnapok fonnyadnak az éj csöndjén.
Zord gyalázattal fél holtra vert lelkek
a kín fojtó mocsarán már lassan foszló
felhővé lesznek. Jeges fájdalommal mart
gyomruknak kongó üressége úszik
a légben, éhségük lázas csendje forró
nyomokat éget a szélbe. Sok fáradt arc,
az idő mocsarába hullva kúszik
a remény melegét keresve. Eltiport
álmaik penészes kis morzsáit őrzik
hideg kezeik között, arcuk ráncain
meghurcolt tegnapok gyötrelme mesél,
egy élet itt a Földön csupán ennyi volt,
emlékét lélektelen ítélet őrli
semmivé a feledés pokol-lángjain,
hamvaikról a szél sikoltva mesél.
2009. október 10.
Létem
Álom, m it a hajnal
horizontjába fúlva
felemészt az ébredés,
lábnyom, mit lassan
homokszemekbe nyúlva
elmos gyöngyöző tajték,
sóhaj mit a csendbe
lobbanva foszlat szét
egy röpke pillanat,
felhő, mit az estbe
sodorva bomlaszt szét
játszi szél, itt maradt
éj-láng, illanó árnyék,
mit puha mélyébe
rejt az örök sötétség.
2009. Október 6.
Halál-pillanat
Fáradt falevél
sóhaját ringatja
a csend, míg
avarba porló léte
mint horizontba
halt alkony,
nesztelen olvad
éjjel mart
enyészet méhébe.
2009. Október 6.