---

Múzsák lángján

Odakint fagy tépi a fák

kopaszodott, szürke ágait,

amerre csak a szem ellát

látni a tél lábnyomait.

Dér lepi el a bús földek

kopár fekete barázdáit,

köd fedi el bágyadt völgyek

sivár, csendes hullámait.

Csontjaimban érzem az

évszak

zord ujjainak rőt nyomát,

gondolatban nézem 

a tél vad

robajlásának ritmusát.

Öblén járva csupán egyetlen

tűz ég, melegével

átkarol,

s még a szélben sem

szunnyad el

bármilyen vad ütemben

tombol,

múzsák tiszta tüzének

ősi

lángja ez, mely sosem

alszik el,

minden gyermekének

őrzi

fényét, melegével

átölel.

Szívének oltalmában járom

a tél faggyal

vert útjait,

égi fátyolában

nem fázom,

magamban hordozom

lángjait.

2009. Január 1.

Csönd és lárma

Az éj lassú érverését hallgatom,

mint csöndes hullám, úgy ringat el,

ritmusában fényeket álmodom,

éles villámok riasztják lelkem fel.

Mintha vihar tépné át a csendet,

szívem heves moraját zihálja,

dübörögve kémleli, a sötét mit rejt,

de csak álmok dúlt csatáit találja.

Odakint még a szél sem

rezzenti fel az alvó világot,

nem reccsen a faág sem,

nincsenek dühöngő villámok.

Idebent, a falak között

verte fel a csönd moraját

szívem, régi emlékek közt

nem találva meg nyugalmát.

Az éj mélabús, könnyű csendje

felébresztette lelkem kihunyt lángjait,

álmok között is megérezte

mélyen rejtegetett, széttépett vágyait,

hogy bujdokoltak a nap fényébe bújva,

mint megannyi apró kis fuvallat,

de az éjszaka csendjétől megriadva

tomboló hurrikánná változtak,

megrengetve a fekete csend falait

feldúlták lelkem álarcos valóságát,

lerombolva múlt és jelen hídjait

felkavarva, mit csak az éji csönd lát.

2009. Január 31.

A szív zuhanása

Falak között figyelem

a csönd észrevétlen játékát,

árnyak lebbenek hirtelen,

hallgatom suttogásuk moraját,

falak mögött feldereng

szívemben egy pillantás,

lelkem is megremeg,

mint töredéknyi villanás.

Régmúlt álmokat látok

az éj csillagain égni,

a szakadékon túl várok

pedig nincs mit remélni.

Megmozdulnak bennem régi,

fájó érzések megszakadt húrjai,

szívem dallamukban felidézi

hogy játszottak vágyaik hangjai.

Érzem keserédes áramlásuk

ahogy szüntelen lerántanak,

Régi kihalt állomásuk

mélyéről emlékek kiáltanak!

Szívem zuhan letűnt csillagképek

parázsló tetemei közé,

sírva pislognak a régi fények,

már nem látnak álarcom mögé.

Csak én reszketem még

a jövő ködében a tegnapok

elfeledettnek hitt zenéjét,

ha könnyeikben rád találok,

álarc mögött is fogva tar

a régi tűz ködbe bújt tisztasága,

éjen s nappalon is belém mar

szívem remegtető zuhanása.

2009. Február 1.

Csillagként születni

Sötétlő fodrokon át

közeleg az alkonyat,

ameddig a szem ellát,

éjbe festi az utakat.

Leereszti sátrát csendben

az álmodó éjszaka,

vágyak ébrednek nesztelen,

kigyúl világuk csarnoka,

az éjjel fekete arcán

apró mécsek lobbannak,

szelíden hullámzó taván

fénylő szíveik dobbannak.

Az éjnek fátylas méhéből

kibújnak éteri fények,

életre kelnek lényéből,

ezüstszárnyon útra kelnek,

mint egy sóhajnyi dobbanás,

szállnak a végtelenségbe,

mint szívből vágyó sóhajtás

reppennek a lég szívébe.

Lényük tündöklő lángjai

ragyognak túl a sötéten,

lelkük lobogó árnyai

verdesnek a mindenségen.

Így születnek a csillagok,

léleknyi, fénylő látomás,

lélegzetükben ott ragyog

minden égi áldomás.

Az éjszaka hűs csendjében

lángjaik lobogását álmodom,

szívem mélyebb rejtekében

csillagként születnék egy hajnalon.

2009. február 8.

Sáros utcán

Szél süvít most végig arcomon,

lábam alatt falevelek tetemei,

könnyek csobbannak az avaron,

sírjukat az ég is megkönnyezi.

Borús felhők szomorú arcát

látom az égbolt ölében,

fájdalmuknak tiszta hangját

hallom a mennydörgés tüzében,

lépteim elnyeli a zivatar,

vad vihar muzsikál a tájon,

kavicsokat sodor az égi dal

az esőben hullámzó utcákon.

Néptelen az út előttem,

fény csak a házak ablakában ég,

zúg a lég szíve fölöttem,

ázva kortyolom borongó ízét.

Hideg borzolja az eső ujjait,

a kopasz fák a szél markában

járják a tél szomorú táncait,

elsüllyedek az út sarában,

lelkem reszkető vacogásban issza

február zord dalának hangjait,

zuhogó áradata elárasztja

a bujdosó hajtások magvait.

Megállok a pillanat hídján,

arcom könnyező felhőkre emelem,

elmerülök haragjának kínján,

szemében bánata titkát keresem.

Hideg esőcseppek súgnak fülembe

az évszak viharos tajtékzó árján,

tudom, a tavaszért kiált remegve,

mosollyal sétálok a sáros utcán.

2009. február 9.

Oldal: Lélek-rezdülések
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat