Múzsák lángján
Odakint fagy tépi a fák
kopaszodott, szürke ágait,
amerre csak a szem ellát
látni a tél lábnyomait.
Dér lepi el a bús földek
kopár fekete barázdáit,
köd fedi el bágyadt völgyek
sivár, csendes hullámait.
Csontjaimban érzem az
évszak
zord ujjainak rőt nyomát,
gondolatban nézem
a tél vad
robajlásának ritmusát.
Öblén járva csupán egyetlen
tűz ég, melegével
átkarol,
s még a szélben sem
szunnyad el
bármilyen vad ütemben
tombol,
múzsák tiszta tüzének
ősi
lángja ez, mely sosem
alszik el,
minden gyermekének
őrzi
fényét, melegével
átölel.
Szívének oltalmában járom
a tél faggyal
vert útjait,
égi fátyolában
nem fázom,
magamban hordozom
lángjait.
2009. Január 1.
Csönd és lárma
Az éj lassú érverését hallgatom,
mint csöndes hullám, úgy ringat el,
ritmusában fényeket álmodom,
éles villámok riasztják lelkem fel.
Mintha vihar tépné át a csendet,
szívem heves moraját zihálja,
dübörögve kémleli, a sötét mit rejt,
de csak álmok dúlt csatáit találja.
Odakint még a szél sem
rezzenti fel az alvó világot,
nem reccsen a faág sem,
nincsenek dühöngő villámok.
Idebent, a falak között
verte fel a csönd moraját
szívem, régi emlékek közt
nem találva meg nyugalmát.
Az éj mélabús, könnyű csendje
felébresztette lelkem kihunyt lángjait,
álmok között is megérezte
mélyen rejtegetett, széttépett vágyait,
hogy bujdokoltak a nap fényébe bújva,
mint megannyi apró kis fuvallat,
de az éjszaka csendjétől megriadva
tomboló hurrikánná változtak,
megrengetve a fekete csend falait
feldúlták lelkem álarcos valóságát,
lerombolva múlt és jelen hídjait
felkavarva, mit csak az éji csönd lát.
2009. Január 31.
A szív zuhanása
Falak között figyelem
a csönd észrevétlen játékát,
árnyak lebbenek hirtelen,
hallgatom suttogásuk moraját,
falak mögött feldereng
szívemben egy pillantás,
lelkem is megremeg,
mint töredéknyi villanás.
Régmúlt álmokat látok
az éj csillagain égni,
a szakadékon túl várok
pedig nincs mit remélni.
Megmozdulnak bennem régi,
fájó érzések megszakadt húrjai,
szívem dallamukban felidézi
hogy játszottak vágyaik hangjai.
Érzem keserédes áramlásuk
ahogy szüntelen lerántanak,
Régi kihalt állomásuk
mélyéről emlékek kiáltanak!
Szívem zuhan letűnt csillagképek
parázsló tetemei közé,
sírva pislognak a régi fények,
már nem látnak álarcom mögé.
Csak én reszketem még
a jövő ködében a tegnapok
elfeledettnek hitt zenéjét,
ha könnyeikben rád találok,
álarc mögött is fogva tar
a régi tűz ködbe bújt tisztasága,
éjen s nappalon is belém mar
szívem remegtető zuhanása.
2009. Február 1.
Csillagként születni
Sötétlő fodrokon át
közeleg az alkonyat,
ameddig a szem ellát,
éjbe festi az utakat.
Leereszti sátrát csendben
az álmodó éjszaka,
vágyak ébrednek nesztelen,
kigyúl világuk csarnoka,
az éjjel fekete arcán
apró mécsek lobbannak,
szelíden hullámzó taván
fénylő szíveik dobbannak.
Az éjnek fátylas méhéből
kibújnak éteri fények,
életre kelnek lényéből,
ezüstszárnyon útra kelnek,
mint egy sóhajnyi dobbanás,
szállnak a végtelenségbe,
mint szívből vágyó sóhajtás
reppennek a lég szívébe.
Lényük tündöklő lángjai
ragyognak túl a sötéten,
lelkük lobogó árnyai
verdesnek a mindenségen.
Így születnek a csillagok,
léleknyi, fénylő látomás,
lélegzetükben ott ragyog
minden égi áldomás.
Az éjszaka hűs csendjében
lángjaik lobogását álmodom,
szívem mélyebb rejtekében
csillagként születnék egy hajnalon.
2009. február 8.
Sáros utcán
Szél süvít most végig arcomon,
lábam alatt falevelek tetemei,
könnyek csobbannak az avaron,
sírjukat az ég is megkönnyezi.
Borús felhők szomorú arcát
látom az égbolt ölében,
fájdalmuknak tiszta hangját
hallom a mennydörgés tüzében,
lépteim elnyeli a zivatar,
vad vihar muzsikál a tájon,
kavicsokat sodor az égi dal
az esőben hullámzó utcákon.
Néptelen az út előttem,
fény csak a házak ablakában ég,
zúg a lég szíve fölöttem,
ázva kortyolom borongó ízét.
Hideg borzolja az eső ujjait,
a kopasz fák a szél markában
járják a tél szomorú táncait,
elsüllyedek az út sarában,
lelkem reszkető vacogásban issza
február zord dalának hangjait,
zuhogó áradata elárasztja
a bujdosó hajtások magvait.
Megállok a pillanat hídján,
arcom könnyező felhőkre emelem,
elmerülök haragjának kínján,
szemében bánata titkát keresem.
Hideg esőcseppek súgnak fülembe
az évszak viharos tajtékzó árján,
tudom, a tavaszért kiált remegve,
mosollyal sétálok a sáros utcán.
2009. február 9.