---

Arcomat fújja most a szél


Arcomat fújja most a szél,
az eső egyre csak szemerkél.
Lépkedek a macskaköves úton
magányosan, csak úgy céltalan.


Gomolyog a sötét felhő felettem,
mennydörgés,villámlás körötte.
Nézem a megfáradt,riadt arcokat,
lelkükben is tomboló vihar van.


Szemükben reménytelenség tüze ég,
a múltat tapossa siratva az emlék.
Jégcsappá kövült már a mosolyuk,
s ernyedt testük is meghalni kész.

Súlyos lánc húzza gyenge vállukat,
mélybe ránt, a húsba is belecsap.
Gyötrő fájdalom kinozza testüket,
rongyok közt jajgatnak fetrengve.

Zuhog az eső, veri az ablakot,
eresz alatt állok,el sem mozdulok.
Mellettem egy csapzott hajéktalan,
görnyedve kuporog egy sarokban.


Összegyűrt,sáros kalap előtte,
nézz csak rám esdeklő szemekkel.
Koppan a pénz,ahogy földet ér,
lassan nyúl érte egy erőtlen kéz.


Csitul a vihar, én is indulok,
messze száll most halk sóhajom.
Várom a napot, hogy végre ragyogjon,
s a földre melegséget szórjon.


era

Összetört álmok


Régvárt tavasz a hosszú tél után
Szelid nyugalmat áraszt a táj.
A békét sugárzó kéklő ég
mégis oly fájó emléket idéz.
Buja,lágy fény öleli át
az ébredő bokrot s fát,
apró napokként ragyogtatja föl
a kert sárga nárciszát.
Vágyaim,mint iramló őzek
futnának hozzád,
hogy szemed hűs tavában
szomjukat olthassák.
Hamu alatt izzó parázsból
az elhamvadni vélt szerelem
perzselő lángja lobban
s éget új sebet szívemen.
A lélek sivatagában
hogy lelhet enyhet a lét,
ha izzó napkohóban
fényarannyá olvad a remény
s nem találok mást,
csak összetört álmaim
csillogó üvegcserepét.


lazarhzs

 

Veled vagyok



Neszező csendedbe búvok

Magamra hajtom lepledet

Magány-lüktetésed sajgó

Sebemre hullva megpihen.


Pilláim alá rejtelek

Szememben szász csillag ragyog

S míg hálót sző a félhomály

Már nem fázom, Veled vagyok.


Maryam

 

Esőcsepp - gondolatok



Sötét felhő fenn az égen,
esőcseppek megszülője,
dédelgette picinyeit,
ahogy elvárhatjuk tőle.

Ám egy furcsa pillanatban
egy eső csepp esni kezdett
útnak indult a föld felé,
ez volt a vég, s ez a kezdet.

Ahogy jött az égi csúszdán
átjárta Őt a félelem:
- amikor majd földet érek
véget érhet az életem?

Félt nagyon a fájdalomtól,
- jaj csak keményre ne essek,
legyen hosszabb az életem,
szép, gömbölyű csepp lehessek.

De a világ ily magasból,
olyan rút és zord, kegyetlen,
- Napsugár is felszáríthat,
Föld magába szívhat engem.

Mit érzek majd, ha leérek,
lelkem mélyén ürességet?
Vagy kis testem szerteloccsan,
s ez az élet így ér véget?

És ahogy így gondolkodott,
lassan véget ért az útja,
Csobbanással befogadta,
egy parasztház gémeskútja.

Fenn a felhő magasában,
másik csepp is útnak indul.
Arcocskáján mosoly játszik
apró szelek szárnyain hull.

Kicsi szíve hevesen ver.
A szemében boldog álom.
Tiszta hite, gondolata:
felfedezem a világom.

Milyen színes, milyen tágas,
mennyi szépség ami rám vár,
egy körforgás ez az élet,
s nem szakad meg soha tán már.

S ahogy lenéz tekintete
felfedez egy kis patakot,
benne millió csepp fürdik,
alkot kedves kis csapatot.

Várjatok csak, jövök én is!
Köztetek örömöm lelem.
Együtt játszunk majd napestig,
s végre lesz ki játszik velem.

Két part között fogócskázunk,
víg kórusunk csobogása,
vidámít majd erdőt, mezőt,
- meg a fényünk csillogása.

Cseppjeink közt halak úsznak,
megsimítjuk fényes hátuk,
szeretettel körbe fonjuk,
mi leszünk a jó barátjuk.

Csupa vidámság az élet,
leérkezzek, nagyon várom,
olyan gyönyörű az élet,
amilyen egy színes álom.

Véget ért hát hosszú útja,
sok testvére nagyon várta,
és a patak hűs vizében,
életcélját megtalálta.

Két esőcsepp, két gondolat,
talán te is észrevetted:
jobb annak, ki álmodni mer,
mint ki a sorsától retteg.


AranyosiErvin

 

Feketén



Szép vagy ott is: az átfutott mezőn túl.
Fogyó lépted más terekre vitt.
A csonka éjben nélküledre fogytunk,
az álmok árnyékod kergetik.

Cigarettafüst a lég: otthonos, meleg.
Karikákon átbukik a csönd.
A félbeszakadt mondat tüdeinkbe rogy,
mint patakba szédülő farönk.

És hallgatunk, majd továbbdúdolunk.
„Ha lenne még..." s a dalnak vége nincsen.
Te így maradsz nekünk örökké fehér -
de feketét terít ránk az Isten.

(emlékező F.R-ra)


Barb

 

a gondolat

minden sírás
elhalkul egyszer
csak hagyni kell,
hogy saját erejét
eméssze fel?
ha a könny
vérré válik?
víz nélkül
vérpirosra ázik
a gondolat...
halad
az érzés
lassú léptekkel...
a ravatal előtt áll
lehajtott fejjel,
magányosan.
Koporsóba készül
bújni,
s rögökkel együtt
földbe hullni
örökre.

nem, ez nem lehet!
- lázad a gondolat,
letépi gyászruháját
s már a fény felé szalad.
nincs az a temető-,
nincs az a remegő
félelem,
mi sírba bújtatná azt,
mi érték
lett bennem.
hiába kérték...
nincs mit tennem!


amnesia

 

Életutak



Éjeken áthullott hajnal sem ölel már.
Földeken húzódó barázda-oltár
A kincsem e világon.
Némán szakítod virágom,
Téped ki kertemből
S lerántod szem-színem fák törzséről.
Földek alatt, barlangokban
Cseppkövesedett végtagokban
Sem lel hazára az élet.
Mozdulatlan kezdeteken vég lett
Úrrá s hatalom,
Ha kérdezed szeretlek-e, nem tagadom:
Volt olyan.
Már nincs s így gondtalan
Napjaimba nem férkőzöl,
Árnyékom sem téped már a macskakőről.
Gőzölgő sínpár, vakvágányra
Hajnalok hőjében futnak vénájára
Városok és járdák szegélyének.
Sikátorok, tornyok szegényének
Sem kell gondolni a búra,
Hisz tél közepén lép Ő is a boldog útra.
Ne pillants át vállam fölött,
Hisz kitől elfordultam, törött
Tükörből szőtte álmaim,
Letépte szárnyaim
S messze szállt velük.
Nézte az emberiség, de már nem látta szemük.
Napi gondok...
Unom és szárnyat bontok,
De azt elvitted,
Így maradnom kell, s hogy veled szállok, elhitted.
Pallón billenek mélységek fölött,
Tán eljött az időm, már a beton is megkötött
Lábamon,
Ide nem jön utánam a fájdalom.
Legendák keblére
Úgy hullok, mint hópihe a bércre,
S ott úgy fagyok,
Ahogy szült anyám-csupaszon-, s ahogy most vagyok.
Antarktiszok párájába fojtom
Bánatom s magam az égbolton
Keringőzve kémlelem
Mikor kormot nyelek elrejtve egy kéményben
A világ tetején.
Szép neved ne fújd felém
Te csöppnyi epigramma,
Soraid, ne falja
Vasfoga az időnek,
Csak mikor szálkák hullnak s emberi törzsek
Fák módjára kidőlnek.


ephix

 

 

Jöjj hát...



Mondd, miért szorítod félelmedet két marokra?

Látod, mezítelen lélekkel állok előtted

Rabláncaim rakom halomba

Hogy újra megkötözhess, s magadtól ellökhess

Akár megunt gúnyát kérő karokra.


Hagyd el árnyék feled

Jöjj a fényre, felém fordulj

Mozdulj hát, hisz nyújtom fáradt kezem!

Úgy ízlelj magadban, mint éhes koldus

Féltett alamizsnát fázó reggelen.


Maryam

 

A hidon át


Vezess csak át a hídon,
én követlek majd szótlanul,
s hallgatom szépen csendben,
ahogy egy madár bús dala szól.

Mókus játszik a fák közt,
halkan osonunk, csak úgy
ropog az avar lépteink alatt,
s egyre beljebb visz az utunk.

Búcsút int a nyár a tájnak,
az esőtől könnyező fa ága
ringatózik lágyan, ahogy
játszadozik vele a szél.

Mint festményen a színek,
úgy kavarog a tájon a
múló idő,utolsó csókot lehel
a fákra, s aztán tovatűn.

Álomra hajtja fejét lassan
a természet,szíve nyugodni tér,
zúzmara száll a mohára,
s földre hull az őszi falevél.


era

 

 

Kimondalak



Fekete ízű éjszaka csordul a lét peremén

A Hold glóriája, mint aranyló homoktenger

Nyúlik az alvó fák lomb-tetején

Mézes csókja oly olvadó, mint ezerszer

Kimondott édes neved ajakamon.


Maryam

 

 

 

Oldal: Versek kortárs alkotóktól
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat