---

...Semmi...Minden... 

Vagyok a Szellőd 
Hajaddal játszó 
Erőt adó vad Viharod 
Napsugarad mely átölel 
Fényajakkal csókoló 
Fészket rakó Madárdal 
Vadvirág mely illatával 
Átjár és betakar 
Folyok végig rajtad 
Mint Nyári Zápor 
Vagy Tavaszi Eső 
Télen Hópehelyként 
Arcodon olvadok 
Folyód Patakod Tengered 
A Szent Anna Tavad 
Hol fürdesz mezítelen 
Kebleid lágy hullámként simogatom 
Combjaidra hínárként fonódom 
Mint alga csókja a kövekre 
Örökké hozzád tapadok 
Érzésed Kapud Átjáród 
Határtalan Határod 
Lelkeddel összeforrt Fény 
Szívedben Szivárvány 
Lényemmel Lényedben vagyok 
A Halhatatlanságba belehalva 
Élni tovább csak Érzésként 
Hallgatva a Néma Zenét 
Szabadon Egyként.

Mélypont...iytop...

kedvesem mit vigyek,

hogy feloldjam lelkedet,

szemfedőt...szemedre...

muffot fázós kezedre,

netán tálat...melyben

felfogod kéjsóvár nyálad?

Na...figyuz...te...

legszebb köcsög

Isten szárító fáján!

Ugat a kutya...

Vonyít a farkas...

lábad közé húzzad

elsatnyult farkad

s Nap-korongján szárítgasd

levedző végét...majd hányd

szajha öblítő vizébe

irigy nyelved...ebbe  

főzd puhára...írja Villon...

hazug a versed balladája...

feküdj a rétre...Rimbaud

katonája mellé...de kérj

érte bocsánatot...tanulj...

tőle tiszteletet alázatot...

kedvesem...válaszom

ott nálad szeretetre találjon,

mert én csak azt teszem...ja...hogy

visszafordítom hozzám írt strófádat...

ANDRÁS

A döntés joga... 

Haladj tovább, hol a te utad van, 
hogy jó e, azt én nem mondtam, 
és fogd, egyetlen kincsem, tiéd 
legyen, vigasztaljon az a tudat 
adom Istenem...lelki békém. 

Ösvényeden jársz, te választottad, 
mit számít a kín és lélek remegés, 
az a dölyfös élet - úr ki lenéz, 
fejed hajtsd földre, süsd le szemed, 
majd az éj öröm-ágyat bont neked. 

De addig tűrj, szenvedj, alázkodj, 
az élet ilyen csúnya, mégis a húgod. 
eldobni azt mi ott van úgyse fogod, 
menj tovább vidáman, dalolj hozzá, 
hisz szemed könnye, csak élet - por. 

*** 

Talán jobb lenne úgy aludni, 
hogy szívedből a vért kilopják, 
két szemedben a fényt leoltják, 
egy sötét verem fenekén vagy, 
csak azt hallod, varjak kárognak. 

Minden nehéz rajtad, mázsányi 
kövek véres szilánkokra zúznak, 
csontjaid reccsenve kifordulnak, 
kínlódva forogsz gyűrött ágyadon 
de még élsz, és ez a legrosszabb. 

Érzed a fájdalmat minden idegeddel, 
vésődik, fúródik, kegyetlen hévvel. 
Szakadnál, hagynád magára tested, 
a gödörbe falják fel nyüvek, férgek, 
csak már lenne vége az útnak végleg. 

*** 

A csillagok szépek a fejünk felett, 
és a Hold fénye lelkünkbe fészkelt, 
de túl hamar vége a csendes éjnek, 
jön a zajos nappal, durván szétszakít, 
rövid a holdas ég, Hold, lesz e még?

ANDRÁS

A MÓR... 

hideg szél süvít 
kabátom összehúzom 
fák reszketnek 
összebújva 
bokrok ölelkeznek 
fagyos álomba... 
jeges szavak...csengenek... 
betakar...elborít 
szó-görgeteg... 
vörös cseppek a havon 
ahogy festesz képet... 
tért görbítek... 
időt hajlítok... 
tükröt tartó...törő... 
véresen karcoló 
horzsakő... 
nem vagyok 
Alfád...Omegád... 
se versed... 
se kötelességed... 
mint...ki azt hiszi... 
csak egy egyszerű 
Semmi...Önmagad... 
mit nem lehet...tudsz... 
adni-kapni...Van...ha van...

ANDRÁS

...Szavak nélkül... 

...írni lehetne oly sokat 
gömbölyű szép szavakat... 
valahogy nem jön szó a számra 
hiába töröm a fejem óraszámra 
tollam nem ír csak pacát ejt 
fekete foltok sötéte rejt 
elbújva maradok a folt alatt 
egy érzés örökre ott ragaszt... 
a lelkem tükrökbe zárom 
rájuk bízom életem-világom 
egy halom kőbe szívemet vájom 
remegő szárú nebántsvirágot... 
az úton végigmentem újra 
csepegtettem lényem minden fénybe 
fehér óriásokba és vörös törpékbe 
lábnyomokra...csillagok porába... 
tájképedre örökös jeleket véstem 
szivárogtam bolygók repedéseibe 
csend hangjába lelkem beleszőttem 
mikor megszólal benned rezegjen 
lelked zenéjével olvadjon egybe... 
ürbéli valós élet-álmom 
ott hagyom magam ágyadon 
te viszel magaddal hozzám 
lehajtod fejed...párnámon...

ANDRÁS

...határok...

...vergődő szárnyalások... 
mozdulatlan szűk határok... 
a lélek is be van zárva, 
hallani ahogy tépődik magában, 
szavak tüskéi szaggatják halálba, 
verődnek remegő magányba... 
visszhangok csapódnak...szétterülnek 
fennakadva, sűrűn szőtt falak hálóján... 
remegő fájdalom rikoltva mar, 
a domb hátán néma hangzavar... 
nyugalmat rezgések érintése ad, 
lélek simulás...finom kis nász, 
vágy apró kibontakozása, 
mint madárdal halkulása... 
temető keresztjén elnyugvó sóhaj, 
elkésett szellő lágy csókja, 
mely átfúj a dombokon, 
érinti homlokom... 
kövekbe zárt izzó láva, 

keresztemnek rózsafája...

ANDRÁS

A madarak elnémúlnak... 

Átváltozik halkan minden 
csendes-szelíden sötét lesz 
lassan semmi nem marad 
csodából szürke egy perc alatt... 
remegve foszlik szét a fény 
szemeim sírni nem akarnak... 

Tapossa töri szét szívem 
valami nehéz nem tudom mi 
csorog belőle olyan piros lé 
nézve-érzem életem elfolyik... 
remegve foszlik szét a fény 
szemeim sírni nem akarnak... 

Látom...fölém hajolsz... 
ajkad nyílik...hallom ahogy 
torkod kéjesen mohón szürcsöl 
vörös dal buggyan ki szádon... 
remegve foszlik szét a fény 
szemeim sírni nem akarnak... 

A fák reszketve összebújnak 
vérpermet száll a pagonyra 
nincs madár ki ott dalolna 
varjú károg kitárt ablakodba... 
remegve foszlik szét a fény 
szemeim sírni nem akarnak... 

Hát ennyi volt csak minden 
a pillanatnak enyhe mámora 
most reccsen a végtelen foka 
a létra mely Istent kutatta... 
remegve foszlik szét a fény 
szemeim sírni nem akarnak...

ANDRÁS

...Madonna... 

Bánatléptű hangok, 
belső könnyvilág, 
Szív-kelyhekben buvó 
keserű sóhajtás, 
fénylő szemekben 
tükrözödő bánat, 
lelkeket szaggató 
tövises virág, 
fájdalomból született 
szabad boldogság... 
recsegve hasadó Ég 
a csillagok ezüst könnycseppek, 
hullanak reám... 
felrobbant érzelmek, 
széthasított szíverek, 
sugárban ömlő fényvér 
nem alvad meg, 
gyüllik tengerré... 
apró hajócskák 
lélek darabkák, 
vibrálva remegő, 
kicsiny, átlátszó kék-fény csodák 
feszítenek vitorlát, összebújva, 
arcukon mosoly, vörösfényű ár... 
szeretve féltelek, óvlak, mentelek, 
építek köréd magamból életet, 
vájd belém lélek körmödet, 
fogadj magadba, velem lélegezz, 
én vagyok segítő kereszted...

ANDRÁS

Most...kérlek... 

Már éreztettem veled, de most 
megírom neked teljes hitemet, 
s törd fel a levelet... 
hogy elolvashass engem, 
de másnak ne vidd és ne add el, 
ez csak az én szenvedésem... 

Vérem bűntelen, megsimogathatod 
e sorok között...ne félj tőle... 
a vörös betűket megtörlöm 
a Szent Szűz könnyáztatta kendőjével, 
de másnak ne vidd és ne add el, 
ez csak az én szenvedésem... 

Kértelek már sokszor és nem érted 
nézd hát...lelkeddel olvass engem... 
merülj lapjaim közé, keresd a lényeget, 
ne rettenj meg ha kicsit véres leszel, 
de másnak ne vidd és ne add el, 
ez csak az én szenvedésem... 

Mondj amit akarsz...én így születtem... 
hordom keresztem szerető szenvedéllyel 
e lángnak tűzfénye lobog bennem... 
még ha olykor oly nagy szenvedéssel, 
de másnak ne vidd és ne add el, 
ez csak az én szenvedésem...

*******

...nincs lelkifurdalás... 

szemedben távolság 
villanó fény... 
föld körül viharzol 
égi mezők felett 
csapódsz halmazokba 
formájukba...színükbe 
...vajon mit ültetsz... 

*** 
lehunyom szemem 
nézek...figyelek... 
hangtalan zene 
szív-húrokba csapó 
dallam hangolás 
lábujj-hegyen járó 
nincs-lelkifurdalás... 

*** 

idő...születés...ha lál 
napot holdat kitúró 
fényt lopkodó 
eget felszántó 
szarvatlan bikák... 
istenem könnye...istenem... 
szájukban csak nyál...

ANDRÁS

Oldal: Kedvenc versek kedvenc kortárs alkotóimtól
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat