Nemzet sirató
Fekete hollók lepik el a mûvirágos temetõt.
Özvegyek sírása sikolyban suhan tova.
Nincs karjukon fehér pólya, csak rózsafüzér,
Kezükben zsoltár, arcukat eltemetõ fekete kendõ.
Nem fütyöl már erre a rigó, s nem kelepel a gólya.
Idegenné lett fiaknak, szebb fészket raktak valahol.
Az üres templomokban végleg elnémul az orgona...
Rossz álomkép, vagy ez már a megérdemelt jövõ,
Kisfalum és talán nemzetem közös képe a szememben?...
S ma a temetõ szélein még mik vagyunk?
Megnémult rigók és vissza nem térõ gólyák,
Vagy talán egymás szemét kivájó varjak?
Eleve vesztessé érõ nemzedék, egy olyan nemzetbõl,
Ki saját maga ellen harcol és gyõz,
A megtagadott és meg nem szült fiak miatt.
Ma még õrülten kiabálom tele a völgyeket:
Hova lesz Csuda Táncos Mózsi furfangja?!
Ki fogja olvasni Benedek Elek meséit?!
Hova vész el Tamási Áron Ábelje a világban?!
Sütõ Andrástól már csak az arctalanok drámája marad...
Igen, ha majd az anyák nyelve elvész a végtelen szabadságban,
Utoljára bûnhõdi meg e nép a múltját s jövendõjét,
Golgotáján, a saját magának állított kereszt alatt.
Ne engedd, Uram!
ELONOR
Modellként
éjszaka-házamban
látom Magam
nyitott ajtóban
űlök középen
szemedben modellként
pilládra akasztva
estikék illatával
adóznak álmaim
a szerelemnek
csillag-csokrokat
széditő iramban
zuhanok befelé
nőtt szárnyakkal
nyitom értetlenségem
jégbefagyott érzés-csepp
olvad ember-arcomon
karosszékbe dőlve
lebegő fénnyel
telemerem emlékezéssel_
lassan hajnalodik
emberek közé viszlek
mint egy öl virágot
ELONOR
Melo-blues
homályba hulló hó tavaszom,
Hobó bluesban őszen festi énekét,
életem,-törött gitár húrja-dúdolom,
fals hangjegyekké szórom szét...
„...a hős a kardot ki sem rántja..."
vörösen pattan a szó, felnőtt,
valósága tükre, veszett fejsze nyele,
szilánkok násza törött ezüst előtt
hervadt krizantémokon a pénz istene
„...a hős a kardot ki sem rántja..."
agyara vájja belém igaz kínom
izzad kovásszá a kottákon...
homályba hulló hó tavaszom
életünk-törött gitár húrja-dúdolom....
„...a hős a kardot ki sem rántja...
ELONOR
Elveszetten
A világ végére születtem,
Néha úgy érzem.
Nézz a térképre
Keress meg engem.
Örülj, ha rám találsz.
Akkor te nagyítóval járod a világot.
Siker a sikertelenségben,
Ha kiáltani tudok.
Mennydörgés, vihar,
Mikor e láda aljáról
Percegek, mint a szú,
Mit hiába hallasz, nem találsz.
Remeteként élek így
Nem egyedül, mégis magányosan.
Mindig kíváncsi voltam,
Milyen lehet a meggyőződés.
Felvállalni
Hittel és lélekkel csak ezért és neki élni.
Tessék! És mégis egy órácskára
Kisegér vágyok lenni,
Egy olyan szobában,
Hol vitatkoznak a gondolkodók.
Papírra vajúdva gondolataikat,
Legyőzvén az időt és az elmúlást.
Akkor, abban a pillanatban,
Ott a szürke homályban,
Remegve én lehetnék
Magamért csöndben,
A világ közepe
És senki sem tudná rajtam kívül.
Ráébredés
csillag-feszülő
sárga gyertyalángban
lobban
távoli harangszó
harmat ejtő
esti csendje
színes
öröm-könny betük
emlékkönyve
a ráébredés
tiszta magzatvize.
arcomba pirral
ég a bűntudat
tagadás
levegőt kap a
folytott parázs
vörös tüzet zilál
dicső fényzuhogás_
gyopár ízeimben
téboly lüktet
háborura okkal
késztet
mindég magamér
soha nem
mások ellen
ELONOR
Körhintán
modellt űlök a csendnek
karcsú fénynek szédülő
körhinta
szemben az ég-kékkel
fennakadok magamtól
vég nélkül
párperces látomás
pislog nézve álmaim
kivülről
tolakszom szemembe
lélegzeni a világot
virágillatban
fonom jóindulatú könnyem
éltetem szivekbe
kötődve
nem tudom másként
elképzelni a mindenséget
szeretve
túlélni és álmodni
újjászületik a Nappal a Hold
tükörképe
örök világosság benne
kenyérmorzsa verebeknek
eledel_
Mária Magdolna
Sírásomtól reng a mellem,
Egyedül egy világ ellen
Megdobálva, emberré-sem alázva.
Fogadj magadba.
Fekete zúzmara csillagom,
Vére alvattan piheg arcomon,
Égve rohadva, közönnybe fagyva.
Fogadj magadba!
Cafatokká kopottan sárban.
Most térden csúszva porban,
Büneimet bánva, megfáradva,
Fogadj magadba!
Könnyeimmel mosom lábad,
Hiúságomba törlöm sarkad,
Szolga módra, felsóhajtva.
Fogadj magadba!
Irgalmad sebem forradása,
Barkaág hitem gyógyulása.
Lelkem öröklétbe fogadva
Benned szenté válva.
Tündérvarázs
Az ébredő föld mára meleg-barna borzongás
kertje szökdécselő fehér-virágos kacagás
csobbanó könnyű szerelem
csipke-fák hegyére csüng akár a lompos ég
surranó holnapját pipálja a kék messzeség
álomszerű rejtelem
málnaízű csenden szabadul a megviselt gondolat
zokogó magánya a szép hajnalban meghasad
tündérvarázs ásító szívemen
ELONOR
Nagyapám szemével
Bakancsom súlyos léptei alatt
beleremeg a szülőföld szíve...tollam hegyébe.
Lépteim társává szegődik nagyapám
mosolya
keskeny karimájú kalapja alul,
s végtelen mutatóujja...
mint templomtorony
ízes beszédben:
Nézd!
Ölelkező füzfaágak alatt a káka
haragos zöldjéban
piros lábakon kúszik
a gólya...
Dombok oldalán a megpihenő napsütés
ott felejti aranypírját
kalászaink hullámzó
selymén...
A pásztortáskában üzen a kolomp,
iszik a gulya, pihen
a bojtár sovány étke
körül...
Cseresznye kinálja magát fiainak,
elpirul szégyenében
az ághegyen nyújtózkodó
gyermekmosolyban....
Nekifeszül a szőlő támaszának,
megpihenni kissé
születő terhe alatt
reménykedik...
Kicsi bogaraid nagyokat harapnak
gyors léptükben
az elszórt morzsák
izzadságából...
Erdei madárcsicsergés öleli át
nádasa csipkeveretét
csobogó forrása
tavában...
Füstifecske súlyos sárga földből épít
-mi fedi apádat, anyádat-
házad eresze alatt
Jövőt...
S hallod a régi dalom a suhanó szélben?
A csitári hegyek alatt,
Régen leesett a hó..
Nekem.
Hallom dalod, beledobbanok,
Átengedem ereimen
Folyni
Szerető ölelésedben
Nagyapám...
Könnyű a föld
Tovatűnő csizmád
Nyomán.
Köszönöm.
Oly kevés
Hintaszékében pihen a Hold,
S én õszi falevelekre irom az életem.
Titokban, csendben, ahogyan élek...
Egy levél, egy szó.
Egy szó egy levél.
Aprópénzért dobom oda a suttogó szélnek.
Hadd legyen játéka az unatkozó Télnek!
Irom hát, zúdul rám a sok hulló falevél...
Most végtelen a Szó, akár a Hold,
Ki pimaszan nevet rám hintaszékébõl.
Látja, valamit húz maga után a pillanat!
Valamit, mi nekem oly kevés!
Talán a Tinta?
ELONOR
A madárijesztő és madara
A halottnak tűnő pusztában,
Személytelenül és egymagában,
Merész álmait szövögeti
Egy ottfelejtett madárijesztő.
Száraz, száműzött bogáncslabdákat
Hord köré a gúnytól kiéhezett szél.
Ő meg csak odabiccent neki, azért is,
Mintahogyan túlnéz a hajnalok felett.
Kalapját meg-megbillenteti a széllel,
A szalma, mi e rongykalapot bélel,
Mozdul s kirepül egy kicsiny madár,
Remegve, s a vállamra száll.
Dalol és szárnyait próbálgatja,
Úgy mintha szállni tudna,
Én elhiszem neki, csatlakozom,
És a tollam a pillanatba márton..
ELONOR