---

Nemzet sirató 

Fekete hollók lepik el a mûvirágos temetõt. 
Özvegyek sírása sikolyban suhan tova. 
Nincs karjukon fehér pólya, csak rózsafüzér, 
Kezükben zsoltár, arcukat eltemetõ fekete kendõ. 
Nem fütyöl már erre a rigó, s nem kelepel a gólya. 
Idegenné lett fiaknak, szebb fészket raktak valahol. 
Az üres templomokban végleg elnémul az orgona... 

Rossz álomkép, vagy ez már a megérdemelt jövõ, 
Kisfalum és talán nemzetem közös képe a szememben?... 
S ma a temetõ szélein még mik vagyunk? 
Megnémult rigók és vissza nem térõ gólyák, 
Vagy talán egymás szemét kivájó varjak? 
Eleve vesztessé érõ nemzedék, egy olyan nemzetbõl, 
Ki saját maga ellen harcol és gyõz, 
A megtagadott és meg nem szült fiak miatt. 

Ma még õrülten kiabálom tele a völgyeket: 
Hova lesz Csuda Táncos Mózsi furfangja?! 
Ki fogja olvasni Benedek Elek meséit?! 
Hova vész el Tamási Áron Ábelje a világban?! 
Sütõ Andrástól már csak az arctalanok drámája marad... 
Igen, ha majd az anyák nyelve elvész a végtelen szabadságban, 
Utoljára bûnhõdi meg e nép a múltját s jövendõjét, 
Golgotáján, a saját magának állított kereszt alatt. 
Ne engedd, Uram!

ELONOR

Modellként 

éjszaka-házamban 
látom Magam 
nyitott ajtóban 
űlök középen 
szemedben modellként 
pilládra akasztva 
estikék illatával 
adóznak álmaim 
a szerelemnek 
csillag-csokrokat 

széditő iramban 
zuhanok befelé 
nőtt szárnyakkal 
nyitom értetlenségem 
jégbefagyott érzés-csepp 
olvad ember-arcomon 
karosszékbe dőlve 
lebegő fénnyel 
telemerem emlékezéssel_ 

lassan hajnalodik 

emberek közé viszlek 
mint egy öl virágot

ELONOR

Melo-blues 

homályba hulló hó tavaszom, 
Hobó bluesban őszen festi énekét, 
életem,-törött gitár húrja-dúdolom, 
fals hangjegyekké szórom szét... 

„...a hős a kardot ki sem rántja..." 

vörösen pattan a szó, felnőtt, 
valósága tükre, veszett fejsze nyele, 
szilánkok násza törött ezüst előtt 
hervadt krizantémokon a pénz istene 

„...a hős a kardot ki sem rántja..." 

agyara vájja belém igaz kínom 
izzad kovásszá a kottákon... 
homályba hulló hó tavaszom 
életünk-törött gitár húrja-dúdolom.... 

„...a hős a kardot ki sem rántja...


ELONOR

Elveszetten 

A világ végére születtem, 
Néha úgy érzem. 
Nézz a térképre 
Keress meg engem. 
Örülj, ha rám találsz. 
Akkor te nagyítóval járod a világot. 

Siker a sikertelenségben, 
Ha kiáltani tudok. 
Mennydörgés, vihar, 
Mikor e láda aljáról 
Percegek, mint a szú, 
Mit hiába hallasz, nem találsz. 

Remeteként élek így 
Nem egyedül, mégis magányosan. 
Mindig kíváncsi voltam, 
Milyen lehet a meggyőződés. 
Felvállalni 
Hittel és lélekkel csak ezért és neki élni. 

Tessék! És mégis egy órácskára 
Kisegér vágyok lenni, 
Egy olyan szobában, 
Hol vitatkoznak a gondolkodók. 
Papírra vajúdva gondolataikat, 
Legyőzvén az időt és az elmúlást. 

Akkor, abban a pillanatban, 
Ott a szürke homályban, 
Remegve én lehetnék 
Magamért csöndben, 
A világ közepe 

És senki sem tudná rajtam kívül.

ELONOR

Ráébredés 

csillag-feszülő 
sárga gyertyalángban 
lobban 
távoli harangszó 
harmat ejtő 
esti csendje 
színes 
öröm-könny betük 
emlékkönyve 
a ráébredés 
tiszta magzatvize. 

arcomba pirral 
ég a bűntudat 
tagadás 
levegőt kap a 
folytott parázs 
vörös tüzet zilál 
dicső fényzuhogás_ 

gyopár ízeimben 
téboly lüktet 
háborura okkal 
késztet 
mindég magamér 
soha nem 
mások ellen

ELONOR

Körhintán 

modellt űlök a csendnek 
karcsú fénynek szédülő 
körhinta 
szemben az ég-kékkel 
fennakadok magamtól 
vég nélkül 
párperces látomás 
pislog nézve álmaim 
kivülről 
tolakszom szemembe 
lélegzeni a világot 
virágillatban 
fonom jóindulatú könnyem 
éltetem szivekbe 
kötődve 
nem tudom másként 
elképzelni a mindenséget 
szeretve 
túlélni és álmodni 
újjászületik a Nappal a Hold 
tükörképe 
örök világosság benne 
kenyérmorzsa verebeknek

eledel_

ELONOR

Mária Magdolna 

Sírásomtól reng a mellem, 
Egyedül egy világ ellen 
Megdobálva, emberré-sem alázva. 
Fogadj magadba. 

Fekete zúzmara csillagom, 
Vére alvattan piheg arcomon, 
Égve rohadva, közönnybe fagyva. 
Fogadj magadba! 

Cafatokká kopottan sárban. 
Most térden csúszva porban, 
Büneimet bánva, megfáradva, 
Fogadj magadba! 

Könnyeimmel mosom lábad, 
Hiúságomba törlöm sarkad, 
Szolga módra, felsóhajtva. 
Fogadj magadba! 

Irgalmad sebem forradása, 
Barkaág hitem gyógyulása. 
Lelkem öröklétbe fogadva

Benned szenté válva.

ELONOR

Tündérvarázs

Az ébredő föld mára meleg-barna borzongás
kertje szökdécselő fehér-virágos kacagás
csobbanó könnyű szerelem

csipke-fák hegyére csüng akár a lompos ég
surranó holnapját pipálja a kék messzeség
álomszerű rejtelem

málnaízű csenden szabadul a megviselt gondolat
zokogó magánya a szép hajnalban meghasad
tündérvarázs ásító szívemen

ELONOR

Nagyapám szemével 


Bakancsom súlyos léptei alatt 
beleremeg a szülőföld szíve...tollam hegyébe. 

Lépteim társává szegődik nagyapám 
mosolya 
keskeny karimájú kalapja alul, 
s végtelen mutatóujja... 
mint templomtorony 
ízes beszédben: 
Nézd! 

Ölelkező füzfaágak alatt a káka 
haragos zöldjéban 
piros lábakon kúszik 
a gólya... 

Dombok oldalán a megpihenő napsütés 
ott felejti aranypírját 
kalászaink hullámzó 
selymén... 

A pásztortáskában üzen a kolomp, 
iszik a gulya, pihen 
a bojtár sovány étke 
körül... 

Cseresznye kinálja magát fiainak, 
elpirul szégyenében 
az ághegyen nyújtózkodó 
gyermekmosolyban.... 

Nekifeszül a szőlő támaszának, 
megpihenni kissé 
születő terhe alatt 
reménykedik... 

Kicsi bogaraid nagyokat harapnak 
gyors léptükben 
az elszórt morzsák 
izzadságából... 

Erdei madárcsicsergés öleli át 
nádasa csipkeveretét 
csobogó forrása 
tavában... 

Füstifecske súlyos sárga földből épít 
-mi fedi apádat, anyádat- 
házad eresze alatt 
Jövőt... 

S hallod a régi dalom a suhanó szélben? 
A csitári hegyek alatt, 
Régen leesett a hó.. 
Nekem. 

Hallom dalod, beledobbanok, 
Átengedem ereimen 
Folyni 
Szerető ölelésedben 
Nagyapám... 
Könnyű a föld 
Tovatűnő csizmád 
Nyomán.

Köszönöm.

ELONOR

 Oly kevés 

Hintaszékében pihen a Hold, 
S én õszi falevelekre irom az életem. 
Titokban, csendben, ahogyan élek... 
Egy levél, egy szó. 
Egy szó egy levél. 
Aprópénzért dobom oda a suttogó szélnek. 
Hadd legyen játéka az unatkozó Télnek! 
Irom hát, zúdul rám a sok hulló falevél... 
Most végtelen a Szó, akár a Hold, 
Ki pimaszan nevet rám hintaszékébõl. 
Látja, valamit húz maga után a pillanat! 
Valamit, mi nekem oly kevés! 
Talán a Tinta?

ELONOR

A madárijesztő és madara 

A halottnak tűnő pusztában, 
Személytelenül és egymagában, 
Merész álmait szövögeti 
Egy ottfelejtett madárijesztő. 

Száraz, száműzött bogáncslabdákat 
Hord köré a gúnytól kiéhezett szél. 
Ő meg csak odabiccent neki, azért is, 
Mintahogyan túlnéz a hajnalok felett. 

Kalapját meg-megbillenteti a széllel, 
A szalma, mi e rongykalapot bélel, 
Mozdul s kirepül egy kicsiny madár, 
Remegve, s a vállamra száll. 

Dalol és szárnyait próbálgatja, 
Úgy mintha szállni tudna, 
Én elhiszem neki, csatlakozom, 
És a tollam a pillanatba márton..


ELONOR

Oldal: Kedvenc kortárs versek
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat