---

Fáradtan

Sötétlő felhő-foszlányok

úsznak a holnap elé,

szomjas földek testét

perzseli a Nap. Álmatag

köd takarót fon

a szürkület, szálaira

hullt könnyeim ezüst

cseppként remegnek

a feltámadó szélben.

Súlytalan árnyak

járnak sóhajom

nyomán, lépteik

az éj mocsara felé

húzzák lelkem.

Szétszakad az Égbolt,

csillagai haldokló

sikolyban fúlnak

a semmi torkába,

hamvas pernyéik

ízét elhintve létemen.

Elporló lélegzet száll

tüdőmből, kibontja

bennem keserű selymét

a tegnap, hervadt

szirmait nézem kezemben,

összetört tükrök

karcai szívembe ültették

éles szilánkjaik,

vér csorog elpattant

ereiből, míg

a nedves utca kövére

rogyok, s az eső

hűs permetébe bújva

siratom elveszett

álmaim.

2009. június 1.

Könnyek ízén

Párás ezüst-légtakaró

szálain borul rám az este,

lelkem a csend-lét vánkosán

megremegve nézi csillámló

ráncait, lassan felkel a Hold.

Akár egy mélybe zárt kagyló,

kitárul az éjszaka kelyhe.

Sötét árnyékok lábnyomán

szórja emlékeim villámló

tüzét. Látom harmat-könnyet ont

az Ég, ólmos boltívén homály

lepelbe hunytak a csillagok.

Fűzfa ágként leng a képzelet,

ajkamra maró, sós cseppek

szövik a fájdalom ízét.

Sodródom a tegnapok árján,

álmaim ködébe pillantok

múltam felett, deres lélegzet

simítja arcom tört ívét.

Megfakult, szédítő szemek

letűnt melegét keresem,

a józan ész meddő csatát vív

míg a rég megkopott mesék

fonatán elmereng a szív.

Megfáradt vágyak zenéje

hull rám, nyugalmam nem lelem,

idegen hatalom irányít

feléd, jelenem roncs-szekér,

kerekén a haldokló hit.

Súlytalan ölel keblére

az andalgó, békés halál,

belém olvad lidérc-sóhaja,

létem már csak oszló porfelhő

érdes ujján. Rőt testébe

omlok, lélek-avar ágyán

otthonra lel bús szívem óhaja.

Csupán látomásként derengő

villanások rozsdás kérge

hullatja elporló levélként

lényem itt maradt hamvadt-fény

jelét. Elmosódott tükörkép

csüng a hajnal fakó hűvössel

hímzett arcán, foszló szellem-férc

holt tüzekből álmodva ég,

rom-cseppek keserű özönén

gyásztalan, szél-fújta üszökben.

2009. június 14.

Fájdalom

Holt vizek salakos hordalékán

sodor a szél, kivetett hajótörött

lettem haldokló fények korhadékán.

Gyalázat mocsarával meggyötört

szerelem sötét szenvedéssel festi

lelkem útjait, illúziókból font

álmaim porló tükre sem rejti

el a tegnapok kínjait. Éjbe fort

remény parazsát tapossa a reggel

kényszerű lépte. Lét bilincsem húzva

álarcot varrok poklom láng-deres

árnyaiból, a sors már csonkig zúzta

életem tüzét. Sóhajok tajtékán

iszom a keserű való ízét,

mert szívünk szeszélyének vad játékán

elporladt világunk már csak penész.

2009. augusztus 3.

Iszap-virág

Rom-felhőkön kel a hajnal,

arcának fáradt ráncain

szívembe csepegteti a múlt

tüzének holt ízét. Hamvak

közt járok, sötét árnyaik

éj-selyemként ölelnek. Kihunyt

álmok penészes foszlányain

lépkedek, könny-gyertyák lombjain

haldokló emlékek karcolják

arcod belém. Kín-posványain

vezet szemed, tört fény ormain

kettőnk parázs-lángja angyal láz

nászán még reszket. Vérrel ázott

kőhalom, poraiban lassan

hervadó szerelmünk iszap-virág,

sírjából nyughatatlan ásott

új létet, vétkezve s halkan

alkonyba fúlva irgalomért kiált.

2009. augusztus 20.

Parázsban

Kialudt csillag romjain lépked

a szív, porában könnyekkel zúzott

fény-virág árnyaiban még téged

talál. Félelemmel csonkig nyúzott

töredékek között ordas lehelet

selymén borzongva simogat a múlt.

Az emlékezet lángja feldereng,

tónusainak cseppje tűzbe gyújt

régen felejtés kútjába olvadt

érzéseket. Keserűség seper

végig bennem, hazatér a holnap

sápadt hajnalát kotorva, csendben

remeg lélek-sejtek szilánkjain.

Összekarcolt álomképeink, mint

tépett szárnyú lepkék, hiába is

repülnének tovább, többé már nincs

mi a tegnapok sötétbe lobbant

reményén égi gyógyírt hintene

sebeikre, mert halálban fogant

szerelmünk sóhaja, s nincstelen

temette hamvak leplébe magát,

hol a hideg hantok rejtekében

ott él az erekbe égett parázs

örökké felizzó reszketésben.

2009. augusztus 23.

Szilánkok

Mélabús eső hangja kopog

halkan szobám szürke ablakán,

hűvös szél ujja csenben kotor

végig az Ég ráncos damasztján.

Sáros falevelek szétfoszló,

elázott testén zúgva csobban

a vihar, cseppjével vért ontó

fájdalomban szikrákra robban

szét bennem az emlékek magva.

Szívem még össze nem forrt sebét

fényük mint a forró só, marja,

míg elmémben száraz gallyként ég

pillanataink régen letűnt

csodája. Hold-sápadt arcomra

sötét árnyakat ível elnyűtt

könnyek sava, fázva rajzolja

körém a magány szakadékát.

Itt maradt szavak szilánkjai

hasítják lelkem maradékát,

reszketek tőlük, hiába is

futnék a felejtés ingatag

hídján tovább. Mint halálsarló

éles pengéje, leng kiapadt

tüzünk világa felém, gyarló

remény fogságában kucorog

lángja, ereimben szétárad,

s a valóság rám hunyorog,

örökre magamba zártalak.

2009. augusztus 30.

Oldal: Fájdalom
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat