Alázat
Lezuhant kis harmatcseppek
égi tüzében lobogó
fénye, akár síró gyermek
könnyében halkan osonó
bűnbánat, lassan megérint,
mélyében semmi lázadás
nem dobog, mégis felhevít
tiszta lélegzete, mely csatát
megtörve áthatol fagyos
hallgatás ködbe hajolt falán,
s a szavak tépett, rongyos
pázsitján is utat talál
a lélek ösvényein. Mint
bűvös vágytól megszeppent csók
fuvallata, hűs hajnalt hint
a percek taván, lángokat szór,
gyöngéd lüktetésben árad szét
dacba karcolt, fáradt érzelmek
feldúlt sejtjeinek rejtekén,
s ha árnyak űzte félelmek
korbácsolják vérét, tengerén
többé nincs az az élet, melyet
el nem nyel tobzódó tajtéka.
Felőrli a jövőt, a jelent
szétporlasztja martalékra,
homályba fonja a holnap
reményt fakasztó hajnalát,
széttépi szeretetre szomjas
szívek maradék akaratát,
öntudatlan, kósza szellemmé
érlelheti sorsunk lépteit,
hitünk emésztve perzselné,
ha cseppjét lényünkbe égeti.
2009. március 28.
Az ínség kapujában
Az idő hervasztó, sötét füstje
marja most a légnek tiszta honát,
sebzett sas vérének forrongó üstje
öntözi létünk puszta sírdombját.
Pusztító máglyán feszül a holnap
összeszabdalt csillaga, s az ég
dühöngő, vad villámokba olvad,
akár az ítélet pokol tüzét
úgy szórja becstelen óhajok
szennyes múltját fekete testéből,
porladt, elúszó halálsóhajok
zengik a jövőt, űzött szeméből
üvölti ránk a világ gyalázatát
a megcsúfolt rejtelem, tüskés lánc
tartja fogva hitünk, régi alázatát
eltaposta hatalom, habzó kéj tánc.
A tegnapban nincs már megbánás, csak harc,
széttört glória fonja át az élet
kifosztott szívét, az ember merre tart
ha lépte is karcot váj a fények
homályba fúló korszakán, s poklot
ringat a lélek gyötört ereiben,
értékei csupán foszló rongyok
darabjaiban zokogó szellemek,
kárhozat lehelete leng a hajnal
könnyező csillagán, fakó, hullt levél
lettünk, elbukott, erőt vesztett angyal,
s már kacag a sátáni holt remény.
2009. március 28.
Átfestett lelkek
Az idő óarany arculatán
mezítelen lebegő árnyak
táncolnak körülöttem. Lélegzet
serceg a tegnapok homályba
zuhant, álmos rejtekén. Halandó
lelkek dideregnek, már új ruhát
öltött rájuk torzuló vágyak
fátyla. E gúnya selyme mérgezett,
színlelt erény taszítja romlásba
véle bélelt sejtjeik. Andalgó
gőg rút köpenye lebeg lépteik
sűrű záporán, kiszáradt haraszt
lesz sorvadó szívük szeretetlen
nappalok magánytól éj-deres
tömlöcében. Mostoha alkony
nyúzza könnyektől sápadt képeik
hazugsággal karcolt tükrét. Tarack
burjánzik már régen nem önzetlen
érzelmeik kertjében. Jeges
düh fűti szellemük, szélmalom
harcba taszítja lényük. Emberek,
a felszín mocsarán vergődnek,
mint kiszáradt folyó mederben
rekedt halak, átok s kárhozat
fonja át létezésük törékeny,
illanó voltát. Nyirkos csend remeg
a holnapon, hisz csak tengődnek,
roncs hajók tajtékzó tengerben.
Elhullott minden hit és alázat,
jellemük előttem ma idegen.
2009. június 22.
Változás hajnalán
A létezés méhének csöndes
érverését hallgatom, benne
vihar-fény hangja robajlik át,
erén borostát sző az elmúlás
zordon veszélye. Szív-derengés
hullámzik a levegő hátán,
mint patak mosta levájt kövek,
változik a természet lelke.
Láng-felhők gyúlnak, sírnak a fák,
erdőket sorvasztó hullt napsugár
perzselve égeti tengerét
a földeknek. Ledőlt szűz oltár
felett térdre borulva zokog
a Föld anya, könnyeit csorgatva
sóhajt néma imát az éjben.
Tűz-szekereken rohan végig
halál álarcába bújva magvak
ében-rejtekén, hisz az életek
szívében már alvadt sebek holt
vére hull...kegyelemért szomjazva
tombol árnyak fűtötte légben.
Haragja már lassan az Égig
lobban, leheletében a hajnal
színein virágzik az enyészet.
Puszta harctér lesz a láthatár
peremén, hol a pokol kénnel
itatott csillagait szórja
a közeledő sötétség torka,
csak nézem remegve, fáj ma már
keble feneketlen mélyében
látnom arcát, hangja még szólna,
de mintha idegenné vált volna.
2009. június 22.