---

A világ nyomora

Keserű bíbor tűzben

lobban fel a hajnal,

nyirkos, bús ködében

a lét szíve dobban,

magányos lélegzet száll,

a Nap sötét arany

könnyében utat talál,

lángjában elolvad.

Holtak terein pilleg

álmatlan árnyak hada,

fájdalmában nem pihen

lelkük kihunyt parazsa.

Hontalan halál rebben

a szél zokogó hangján,

torz madara nem retten

rabolni, magába zár.

Éhínség párállik szürke

estek kihalt udvarán,

árvaság haldoklik messze,

haláltusája megtalál!

Tűztengerben porladnak

kihunyt, ártatlan lelkek!

Jégviharban megfagynak

fáradt, összetört testek!

Özönvíz hullámai

folynak zöld rónaságon,

csillagok reményei

elfúlnak a pusztuláson.

A lég szemében ködbe

fagynak a fájó könnyek,

mit felhők közé rejtve

csöndben eltemetett.

Az élet is megtorpan,

reményt keres elhagyott,

csonka, villanó álmokban,

cserzett lénye itt bolyong

törékeny létünk lábnyomán,

ösvényt váj a napfény

kesergő, ráncos homlokán,

mert a világ szíve él,

érverésében az elmúlás

démonai kísértenek,

lelkének kell egy fénysugár,

hogy sebei behegedjenek.

2009. február 19.

A sors tüzében

A lét ősködéből született

sodró viharok csapzott árján,

árnyas sötétje ott remeg

létünk hosszú, poros útján.

Romjainkban körénk fonja

füstös indái garmadát,

álmainkban tisztán látja

szívünk minden kis parazsát.

Haldokló lelkek testtelen

szellemét kutatja szüntelen,

fényében hamvadó rettenet

lesújtja orvul a nincstelent,

Bolyongva pillog a sápadt Hold

ezüst-kék homály udvarán,

markában az élő és a holt

élet martaléka csupán.

Lángjának örvény folyamában

a lélek is reszketve felgyúl,

lényének keserű zugában

minden álom bús tűzbe fúl.

sodró tengerének tajtékán

égeti sorsunk fonalát,

merengünk örvénylő játékán,

zokogjuk emésztő haragját.

A sors rőt tüzében élve

tanulunk porban is remélni,

perzselő dühétől hevítve

fogunk alkonyi mélybe hullni.

2009. február 19.

A sors dühe

Testtelen hullámok sodró

erejű örvényes folyama

a sors érdes keze, rabló

szívének perzselő lángraja

szüntelen viszi létünk útján.

Árnyai lehullt könnyekben

kísértenek, mint holt napsugár,

haragja ott lapul, hol a csend

sóvárogva issza a lélek

szenvedő nyomorának ízét,

körülfon, mérge itt ég bent,

csókjai szíveket tépnek szét.

Romjaink poros martalékát

kutatja szemünk csillagán,

suttogó, ármányos játékát

elhinti vágyaink sóhaján.

Lelkünk rónáin korbácsol

vad, tajtékzó vihartengert,

emlékek tépdesett rongyából

zúdítja ránk az őrületet...

Ereje forrongó vulkán,

marka izzó láva, égető

pokoltűz, csak tűrjük tudván,

nincs igaz áldozat, szenvedő

lényének sodrában az álom,

mit hordozunk mélyen szüntelen,

lelkünkbe erőt, hitet ont,

dühe létünk nem fújhatja el.

2009. február 22.

Emberiség

Visszacsillogó emlékezés zuhan

letűnt eszméire, forró könnyparázs

csorog létén, tajtékzó sorsa olyan

mint szilánkokra égetett világ.

Birtokán suttogó  megfáradt árny

bronz leheletének hidege játszik,

vetetlen, romjaira szétdúlt ágy

őrzi kihűlt lelkű, rongy álmait.

Lépteinek nyomdokán holt imák

szólnak, vaksötét, szenvedő moraj,

szívében örökkön égő szomjas vágy

cserzett lelkeket halálig vallat.

Szárnyainak lassan kevés a tér,

felégeti múltjának hídjait,

haragjában üvöltve egyre csak tép,

szétzúzza meghasadt értékeit.

Szennyes búban fuldokolva sír a lét,

a világ ereinek tiszta fénye

elsötétedik, pusztul a kies lég,

zubogó csöndbe omlik régi hite.

Elfakult, alvadt vérfolyam csobban

szíve megtört, korhadó lélegzetén,

önmaga sem mindig látja hol van

a kárhozat pestisében remény.

Beteg füst mérgezi élete útját,

lénye haldokló, sebzett lélekvándor,

beissza mardosó bűnök illatát,

világára sorvasztó magány borul.

Pedig fásult szívében ott lapul

egy szebb hajnal égi áradata,

de bensejében örök vihar dúl,

valóságától menekül rohanva.

Ha szembenézne végre gyarló léte

romos, kietlen tényének tükrével

meglátná, hogy minden reménysége

ha önmagán győzve új útra lel.

2009. március 8.

Az ítélet után

Korhadt partfal,

posvány tükre

a megtépázott

csend

zűrzavar, porladt

érc maradvány

fénye elfajzott

korccsá lett.

Holt idő

bús könnye

csordul,

rút jövő

zord fénye

szívembe tör.

Égre festett

árny alak

sápadtan

remeg

a hajnal hasadtán,

a világ hever

zúzott arc,

rongyokban

fetreng

az ítélet padján.

2009. Március 10.

Magányos lelkek

Rebbenő árnysóhajok

tüzén ég a lét,

az éj partján megállok,

csendje szívemhez ér.

Felettem fénymohákból

szőtt csillag dombok,

égi freskó,

arcukba az idő karcol

rejt jelet,

de ösvényük olykor

lelkek hit vesztett

labirintusa,

párás égi kereszt

lélek madara.

Sejtjeik megcsúfolt

illatán eltéved

a bolyongó hontalan,

kacag a vénülő Hold,

halandó könnyek

foszló íze ott marad

ezüst zubbonyán.

Megtorpan az élet

fájdalmuk súlyán,

mert kik csillag dombok

árnymohával

vert útján

elvesznek,

társtalan koldusok

éji rajában

fagyott vágy

lángjává lesznek.

2009. március 10.

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat