---

Őszi képek

Borongó felhők árnya hull

már az Égbolt füst színű öblébe,

ébredő hajnali fény

gyöngyöző fuvallatán hideg

lehelet szövi lég-takaróját.

Lassú tél-álomként simul

az elmúlás a holnap ölébe,

gyermekként vacogó éj

arcára szórva ónos, rideg

csókját. A szerelmes, andalgó nyár

elillant, mint egy távoli emlékbe

zuhant pillanat. A reggeli pára

nyirkos, tejfehér köd-lepelbe fonta

magát, a fák csupaszodó lombjait

aranybarna s bíbor szálakkal

hímezi a Nap. Kelyhébe

olvadt már szeptember sápadt réz lángja,

tüzét a levelek erébe ontja,

avarba borítva a Föld dombjait

újjászületés égi nászával.

2009. Szeptember 10.

Világok vándora

Csillagok ősi láng - erdején,

fényévek pírjával szőtt lombokon,

hamvas álomfoszlányok tetején,

hol a lét meztelen csendje honol,

a világ tiszta könnycseppjéből

kicsordulva született a szél.

Kósza lett, sorsa rőt reményből

fogant, mint sejttelen, csupasz éj,

ha a horizont parazsait

csókkal emészti fel a sötét.

Azóta írja bús dalait

kihalt utcák megkopott kövén,

a magány tiszta kínjának éles

fényét árny - szilánkokban szórja szét.

Nyughatatlan kóborol a kérges

Föld ereiben, és a szomjas vég

perceit számlálva megpihen

az idő torkában, mint a köd

mákszemnyi lég - pora, ellibben

némán a vég és kezdet között,

siratva sok halandó vándor

keserű voltát a lét vizén,

hisz elmosódott, tűnő lábnyom

az ember lénye örök ízén.

2009. szeptember 13.

Októberi lombok

Meztelen alkonyba bújva,

még óvatos léptekkel oson

az ősz. Hűvös pírba fúlva

gyöngéden hímezi a lombok

fürtjeit. Megbarnult idő

csókját égeti szálaikba,

lelkükbe ősi álmot sző

az elmúlás, rőt lángjaiba

lobbanó fény leheletén.

A hajnal fakó ezüst tükrét

tejszínű köd nyirkos ajkán

teríti rájuk, s könny-fűzér

hull a természet avarán.

Lassan kihunyó életek

utolsó rezdülését szórja

a szél, hamvadó lég remeg

mint egy éjbe foszló lángcsóva.

Bőrükön otthont lel halk remény,

nesztelen, bágyadt szólamban

búg az enyészet sok falevél

hangján, míg mennyei ecsettel

október puha szín - álmokat fest

a fákra, lágyan ringatva

csendes kacajuk, s elernyedt

íz- gyöngyét magába issza.

2009. Szeptember 13.

Napraforgó

Mézsárga arcod ráncait

már barnára festette a múló

idő vére, szirmaid

aranyló, napszín lángjait

kávézaccal csókolta a hulló

nyári fény, titkaid

magába zárta tüzének rőt

kelyhe. Magvaidra hantot

simított a Nap

melegébe bújt, surranó ősz

keze, és fejed meghajolt

az ősi akarat

égi hatalmának. Most csupasz,

éj-feketébe karcolt szemekkel

sóhajtod léted

tűnő voltát, homlokodba utat

váj közeledő tél, hideg cseppekkel

jégbe zárja lényed..

2009. szeptember 19.

Őszidőn

Bágyadt ezüst pára szemerkél

a  hajnal pilláiból, az éjszaka

bronz sötét lehelete

felolvad a holdkőszín reggel-fény

ajkában. Szikrákat hintő dér tava

tejfehér pettyekkel

köszönti az ősz égi angyalát.

Langyos melegben csorog még a Nap

íze a tájra,

aranyló tüzének szalma-lángját

ha leszáll az est, határán lassan

hullámzó mályva

és rubin tónusokba festi át.

Mézfonattal férceli a levelek

lágy, zöldszín erét, rőt árnyakkal

tarkítja az alkony hűs párlatát,

míg tiszta azúr csendjében ott repdes

az enyészet álom-szárnyakkal.

2009. Szeptember 19.

Az ősz hajnalán

Ősz lépked a kertek alatt,

rőt sóhajából éj-árnyakat fon

merengő estre. Sötétbe

csalja az alkonyt és csalfa

bíborával hamvadó csókot lop

a pillogó öröklétbe.

Köd-fátylat ereszt már a hajnal

gyöngyház szemére, bágyadtan barnuló

méz ízében érezni

a természet szívének lassan

változó ritmusát, csendbe halkuló

dobbanásán férceli

magát avarrá hullo falevelek

ereibe. Bronz tüzének cseppjein

az enyészet, mint

gyönyörbe fúló szerelmes lehelet

lángjait a lég lelkébe lengeti,

vágy pernyéket hint

az elmúlás lobogó nász-táncán,

csönd-parázsba borítva a világ

suttogó, vén erdőit.

Gyökerének mélyből fogant szárán

az élet megújuló égi-virág,

 kelyhében a lét kezdődik.

 2009. Szeptember 19.

Őszi lombok

Ősz suttog a lég erdején, látom

hogy a hajnal arcára teríti

platinás köd-sóhaját.

Nyirkos tenyerén rézszín fény-lángok

fátyolában álomra feszíti

az idő homok folyamát.

Felhők szürke vánkosát sápadt

bíbor fonattal hímezi át,

puha csendben oson

végig napkő égette, fáradt

falevelek között, vér-tintát

csorgatva a lombok

estbe szunnyadó ereibe.

Érzem hűvös tüze illatát,

míg karamell ívet

karcol vacogó sejtjeikbe,

csókja csak pillanat, villanás

agyagba tört színek

lobbannak fel nyomán, merengő

varázslattal ringatva a fák

rozsdásodó fürtjeit.

Nézem az avarba szendergő

nyár emlékeit, már egy új világ

issza lélek-gyöngyeik.

2009. Szeptember 19.

Oldal: Természet, évszakok csókja
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat