Főnix
A csend lüktetésén egy holt dobbanás
hull erembe, könnybe gyűrt álmaim
lehelete köd-sálként ölel át.
Fájdalom szögek nyoma Hold-robbanás
ősi erején a múlt árnyait
lassan porrá zúzza. Szív-zörej váj
utat az idő medrében lelkemig,
láng begyén szerelmünk hajdani tüze
álom-karcolatként dereng belém.
Érverésének megfáradt cseppjein
ott úszik még haldokló fényünk füstje.
Szálain sápadt koldus szeme ég,
megérint ma is parázsba halt vágyak
múló mámora, s emlékek méhének
melegén pernyéiből új életre kél.
Lobogásán reszketve Téged látlak,
titkaink bölcsőjét ringatod, mélyének
forrásából felgyújtva létednek ízét.
2009. augusztus 20.
Emlék-virágok
Múló évek bölcsőjében remeg
szívem, hulló könnyeim, mint füst-fonat
puhán ölelik az emlékek csonka
sírkövét. Érzelmek villanása
átható lélek-hangjegy ereimben
halkan muzsikál. Hideg rögök
ormai mesélnek, testük felett
tengernyi láng-sziromból tűz-karcolat
égeti az idő homokját. Romba
fulladt álmok, vágyak illanása
sóhajt fel bennem, sajgó sejtjeimben
gyász időtlen rácsai között
térdepel a gyermek. Árnyék takaró
borul rám némán, a fájdalom sós
ízének sodrán, míg a tegnapok
virágait megsimítja kezem.
Magvaikban letűnt élet, s porrá
hamvadt csillagok, mélyemben lappangó
sápadt fényük régi képekké forr.
Kelyheikből áradó, hervadó
illatuk körbefon, s majd szemem
íriszén hasítja lényemet ronggyá.
2009. augusztus 22.
Emlék-cseppek
Könnybe forrott, apró viasz-gyöngyök
peregnek rám az idő zuhatagán,
nedves gömbjeik tört szív-martalékán
emlékeim fulladásig gyötört
percei hívnak. Lángok fuvallatán
múltunkból hullo szilánkok némán
szívembe karcolják arcodnak ívét,
páraként lengő sejtjeik lelkembe
hamvasztják elporlad csókok holt
ízét. Valaha élt álmaink színét
festik homlokomba, lágyan szemembe
hintik éjszakáink régen volt,
meghitt csendjének puha rejtekét.
Arcomon végigfolyva ajkamra
borítják vágyaink megkopott
mámorának újjá lett keservét.
Eltemetett érzelmek angyala
zokog most falaim leomlott
töredékeire roskadva, fájó
letűnt ölelések hideg záporán
átkarolja fáradt jelenem, lényem
reszkető mélyében újra látom
az idő kételyének ős-lábnyomán
hogyan halt homályba egy közös élet.
2009. augusztus 22.
Szív - zörej
Elillant, kóbor pillanat
csillag-íze csöpög a percek
mezején, létem kiapadt
földjére szelíden fényt lehel.
Alvó mélyemben láng-szilánkot
szór egy hajdani lüktetés,
gyönyörű hangja láz-virágot
bont bennem, s mint tűlevél
lágyan testembe vés téged,
szemedből hullo érzék-pihe
érintésén lelkembe éget
újra. Akár kis nyíló bibe
puha magvát a szél, belém
csempészi szerelmünk szép, tiszta
varázsát, hogy ódon kelyhén
rám terítse illatod. Szikra
gyúl a csend éteri fonalán,
fellobban elporladt vágyak
lázas hamva, sorsunk vonatán
egy ritmusban megtalállak.
Kettőnkből fogant érverés,
hullámain beléd remegek,
apró szív-zörej, csepp remény,
örökre magamba rejtelek.
2009. augusztus 30.
Néha még...
Lassan kigyúl az esti homály,
nyújtózó árnyain hópehelyként
olvad bronzba a fény.
Hűvösödik, az alkonyi porban
álmokat rajzol elém a szél...
csendben csorduló könnyem
a fájdalom édes-keserű
ízén ringat el. Mint tollpihe
emléked lágyan szívemre hull
s betakarja didergő létezésem
meztelen bőrét. Magamban
hordozlak, bár csókjaink
az idő kútjába fúltak,
a közeledő éj bársonyos
kabátjába bújva néha még
elmerülök világunk
régi melegében, s mint szórt
homok a sors sivatagán,
olykor lábad elé repülök,
nyomaidban a morzsákat
összeszedem létedből,
lelkembe gyűjtöm őket,
s velük ringatom
szerelmünk enyészetbe
zárt bölcsőjét.
2009. augusztus 31.