A lét útja
Remegő hitbe
merülő szív
égetett moraja
csendül,
dallama szinte
alázattal hív,
parázsló tört zaja
hevül
csillaglelkek fáradt
csendbe csordult
erein,
a sors éjbe áradt
ködbe csorbult
cseppjein.
Alvadt álomba
szenderült lét
fojtott sóhaja
rezzen,
korhadt záloga
fonnyadva ég,
borzongó óhaja
bennem
hinti el csupasz
páramocsárba
süppedt magvát,
új élet kopasz
hamvas dohányba
fulladt sarját...
Szívem reményét
beissza száraz
lázban égő
húsa,
harcol a holnapért,
lelke bágyadt
gyönge redő
búja,
zsigereimbe mártózva
kibontja sejtjei
vérből szőtt
emlékeit,
ereimben lángolva
kitárja szemei
tűzből nőtt
rejt jeleit.
Látom már szívének
bús vándorlatát,
mint éhes
zarándok
ki meghajol éjnek,
titka varázsát
eltévedt
magányos
ösvények labirintusán
hordta,
a fényes lét keresztet,
s most révedt haláltusán
szórta
belém a jövőt,
az életet.
2009. március 11.
A tegnap nyomán
Holt lámpás csapzott
fénye serceg a sötét
utcákon, könnyel ajzott
tűzben kóborló remény
fogódzkodik a holnap
köd mázolta testébe,
remegve csöndbe olvad
tegnap lelkére feszítve.
2009. Március 21.
Egyedüllét
Zajtalan, fuldokló
idő csomójában
figyelem a világ
ráncos arcát,
hogy váj utat
rajta álmok
könnye, míg
a ködbe vesző
tegnapok porába
hull. Emlékek
csókolják fáradt
szívem, végig csorognak
jelenem tükrén
kifosztva erőm
utolsó zsákjait.
Mint lengő tollpihe,
hang nélkül sír
bennem egy
sóhaj, szomjazom
a lelkemre tapadt
képek elveszett
ízét, s közben
a szabad akarat
szenvedéllyel vet
a magány karjaiba.
Nézem falaim,
testükön sorsom
hagyott karcokat,
körülöttem
ringatják megmaradt
álmaim, eloldják
láncát a holnap
kételyének, féltőn
őrizve melegét
szótlan merengéssel
festett burkomnak.
2009. március 25.
Utolsó sóhaj
Úgy talált rám
a hajnal,
mint dér lepte,
kiapadt földre.
Barázdáimból
minden életet
kiszívott hideg
szemed, s nem
jön többé
reggeli fény
mely mosolyoddal
bennem reményt
fakaszt, s szívembe
ülteti szerelmünk
magvait. Lelkemhez
már csak a köröttem
derengő, fázós
csönd tapad...
2009. március 27.
Éjfél peremén
Fekete hullámok
ölelik
a múló percek
zakatoló moraját,
csendbe olvad
suttogásuk
íze,
holdfényből
szőtt árnyak
fonnak torzuló
vágykoszorút,
virágait
tapossák
borzongató
lépteik
nyomán.
Fáradt kínban
fuldoklik
álmom
lelke,
a szél zörög
kitárt
ablakán,
világába
besurran
az éj kísértete,
s félelem
verítékével
zajtalan
koldusként
szívembe
csordul
a közeledő
éjfél.
2009. április 7.
Búcsú
Az igazság
szemébe néztem,
rossz úton járok.
Gondolataim
tükre megcsúfolt,
túlcicomázott
giccs, mit az ihlet
álszent vére
mázolt lelkemre.
Nincs már itt hit,
lehullt a fátyol,
s a valóság
szívfacsaró arca
porig rombolta
világom.
Megcsaltak a múzsák,
elárult a
szenvedély mi
tollam vezette,
s látnom kell
mivé szőtte
szavaim fonatát.
Érthetetlen
spirálok túlcsavart
áradata miről
azt hittem
csillagokba vezet.
A fény csupán
mit követett szívem
pokoltüze volt,
s most hiénái
kacagják hogyan
ég hamuvá
mit balgán szerettem.
Bezárul a kör.
Poklom mélyébe
rántom magammal
az ihlet torzuló,
hazug szépségbe
folyt szellemét,
s könnyeimmel
fojtom halálba
múzsáim,
ideje a pontnak!
Tudatomba
karcolt vég
hangjain búcsúzom
utolsó
gondolataim
csupasz rongyait
hullatva a Földre.
2009. Május 2.
A tegnap íze
A múlt holt mezői
közt régi képek
sejtjeinek
parazsa csordogál,
mint lassú tűz
ereimbe
forrasztja melegét.
Az idő angyala
könnyeket hullat rám,
letűnt percek
kialudt fényén
kutatok, mint
éhező koldus,
ki vak- sötét utcákon
botladozva siratja
elbukott álmait.
Akár régi
szerető fellobog
az emlékezés,
árnya hűvös
harmat-cseppként
simul belém.
Leomlott hidak
közé vezet
csillagaim ködből
font rendszere,
arcomon egy vérző
szív sóhaja gördül
a tegnap láncaira
folyva, édes-keserű
ízét szomjasan iszom,
hamuvá porladt
remények karjaiban
a szertefoszló
pillanatba
zuhanva.
2009. május 25.