Karcolat

Sóhajok magánya hasítja

a tudat húsát, időpenész

kövül a percek gyolcsára.

Lelkek hamuján Nap itta

reggelek, illúzión szőtt remény.

Csendrönkök hulló forgácsa

varrja a jelen darócát,

holt fények zápora mint

valóság-szilánk, úgy karcolja

már a létprizmát. Alkonyláng

könnytenyerén dajkált hit

fáradt füzei hajolnak

magukba, pőre imák

leheletén tövist fakaszt

a világ. Ködfalakba vakolt

nyomor pecsétel vértintát

lélegzet-velőbe, a hajnal

rögje nincshamvakba sajtolt

metszet csupán a ma szegényes

ingoványán. Múlt és jövő

tengelyén az emberség pillére

gyarlóság égette cserép lett,

rőt, hanyatlás lepte földből

sarjadt, csontba metszett ítélet.

2010. Március 23.

Kor-ráncok

Penész fércelte mohák

csipkézik a csendrönkbe

aszalt holnap lélegzetét,

jelenünk rongyos brokát.

A múlt fénye eströgbe

alvad, az érem felét

már régen oszlásba rágta

az egyének torzult önzése.

Világunk tengelye kibillent

magából, a ma holt tárlat

semmi több. Sóhaja tövébe

bukott angyal font bilincset,

dagályt áraszt köröttünk

a bűn posványa, míg az erény

aszálytól fúl önnön szomjába.

Új hajnalért könyörgünk

perceink könnyszilánkos telén,

de gyarlóságunk pállott porába

temette már arcát az ébredés.

Horizontunk tükre karcoktól

terhes, vészködökbe préselt

sorsmetszet. Ma is létünk mételyét

sarjasztjuk, fáradtan a harcoktól

öltjük ráncaiba a véget.

2010. Március 23.

Lét-avar

Sóhajfüzek csupasz teste

hajol magába, a sors

vállain merengve önnön

világa gondolatréseit,

s az idő retináján múló

pillanatként hullnak el.

Lelkek szövik avar-csendbe

árnyak tenyerén morzsolt

fényüket, húsuk alatt gyötört

rabok, könnyek ködét lélegzik,

s az idő retináján zúzott

derengésként hullnak el.

Álmok érverése halkul

penész illattal gyűrt homályba,

csillaguk hajnal-fáklyája

hűl üszökbe monoton percormokon,

s az idő retináján aszalt

leheletsziromként hullnak el.

Hit virágok tüze fakul

emlékké, tegnapok rongyába

szakad, s a kor lándzsája

golgotára tűzi. Szűzi lét-lombok most

az idő retináján alvadt

hamuvá égetve hullnak el.

2010. Március 25.

A tér temetőjén

Fázékony, tétova rianás vetül

a távolra, gerincére feszíti

a percek ujja. Halotti tort ül

az éj, görnyedt vállakra teríti

a múlt könnydarócát. Imák sarjadnak

a csend lélekföldjén, de rőt iszony

vijjog sápadó arcukba. Agg varjak

kárognak, őszbe fakuló földi szomj

egy nap elapad a sors ajkán. A nincs

dagálya pusztít, enyészet záporán

öntözi a holnapot, árnyat hint

a hajnalok szirtjeire. Átok váj

utat a lét szikláiban, s gyarló

bűnök koszorúja tövisként égeti

fejét. Kérgét levetett, pőre való

izzad a ma homlokán, révedt hit

számolja bukott angyalok lábnyomát.

Messzetűnt eszmék dűnéin jajdul

az emlékezés, az akarat lápodvát

ácsolja a vezeklés. Elhalkul

lassan minden rezdülés, a jövő már

csonkra hamvasztott szilánk, a kor

Parnasszusán máglyaként golgota áll,

sírhant a világ, a fény is holt szagú por.

2010. Március 31.

Korunk méhében

Csillagokba vajúdott századok

emlékét ringatja az éjjel, a múlt

lapjain olvas a Hold.

Penészvirágok izzasztó láza fojt

kelyhébe, szirmain mint holt tárna, zúg

a hajdan gyönyörű volt

világ. Ősi rezdülése ma léleknyi

derengésként hull el a gyász itta csend

íriszén, amíg az idő prizmája

magába leheli. Sápadva lélegzik

az emberség, akár hűvös őszi est.

Nyomorunk valóságból sajtolt tintája

csepeg napjaink tollából, bűn égette

lélektarló a jelen, elbukott létünk

kárhozata stigmaként ég a kor

arcán. Szomjazunk a jövendő évekre,

s még a tobzódó vakságban sem féljük

a felsejlő káoszt! Mi egykor volt

már elenyészett vágyaink mohó

tenyerén, önként elrongyolt sorsunk

tévelygő hajnal-koldus csupán,

lépteink értéke sárba bomló

avartetem, s a  törvény majd kondul

önkényünk fertőpestise után.

2010. Március 31.

 

A nyomor láncai

Könnykürtök sóhajában zúg

az éj, a kor kitárult birtoka

akár lelkek temetője, holt

csendet iszik. Hanyatlást súg

a szél, a jövő lassan bitófa

lesz, napjaink keze kötelet fon.

Létíriszek szűz fényét aratja

mocsarába a homály, sekélység

bontja gyalázat itta virágait,

a hit s tiszta szó lombja avarba

hullik, egyre sarjadó kevélység

fonja burjánzó tarack-liánjait.

Szegénységbe rongyolt életek

fagynak csonttá a nincs izzó telén,

s szégyenében lassan minden ember

álarc mögött, koldusként tévelyeg,

pedig e káosz- burokból egy csekély

őszinte mozdulat új útra emel!

2010. Március 27.

Csonkra égett csend

Némaság köveire hasad

a magány, burkait feltépve

az emlékezet pillérére ül.

A ma tenyere tegnapot vasal,

álmok valóra rongyolt szegélye

percek zilált pamlagára terül.

Sorslapokat ír az idő pennája

előttünk, a lét kanócán pőre

tűzként olvad viasztetemmé

megannyi élet. Bőrét lehántja

a csend, s árnyas mételyébe szőve

hamvain alvaszt tintacseppekké,

mikor a holnapok máglyáin

meztelenre ég fáradt lelke,

s a kor gyantája sem pecsételi

többé. Temetővé tágult tárnáin

elhalkul a szennytől zajos zene,

mit a világ még ma is medrébe hint.

2010. Március 27.

Hantok

Ködsátrak ülnek az est

szénbe hamvadó grafit tárlatán,

hallani, amint a vajúdó szél

belekap vásznaikba. Izzadó,

nyirkos gyöngyökből fűzött csend

dereng az emlékezés párlatán,

könnyrügyeket ringató, zilált lég

simul a sírkövekbe, szikkadón.

Lelkek gyászidőn  rongyolt

mezsgyéin gyantaként dermed

a fájdalom, megannyi elhullt

lét fénye ég az itt maradtak

szemében. Millió kereszt-homlok

kérges erén érintés remeg,

néma hantok szőtte holt tejút,

mécseik csillaggá hamvadtak.

2010. Március 29.

 

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat