Karcolat
Sóhajok magánya hasítja
a tudat húsát, időpenész
kövül a percek gyolcsára.
Lelkek hamuján Nap itta
reggelek, illúzión szőtt remény.
Csendrönkök hulló forgácsa
varrja a jelen darócát,
holt fények zápora mint
valóság-szilánk, úgy karcolja
már a létprizmát. Alkonyláng
könnytenyerén dajkált hit
fáradt füzei hajolnak
magukba, pőre imák
leheletén tövist fakaszt
a világ. Ködfalakba vakolt
nyomor pecsétel vértintát
lélegzet-velőbe, a hajnal
rögje nincshamvakba sajtolt
metszet csupán a ma szegényes
ingoványán. Múlt és jövő
tengelyén az emberség pillére
gyarlóság égette cserép lett,
rőt, hanyatlás lepte földből
sarjadt, csontba metszett ítélet.
2010. Március 23.
Kor-ráncok
Penész fércelte mohák
csipkézik a csendrönkbe
aszalt holnap lélegzetét,
jelenünk rongyos brokát.
A múlt fénye eströgbe
alvad, az érem felét
már régen oszlásba rágta
az egyének torzult önzése.
Világunk tengelye kibillent
magából, a ma holt tárlat
semmi több. Sóhaja tövébe
bukott angyal font bilincset,
dagályt áraszt köröttünk
a bűn posványa, míg az erény
aszálytól fúl önnön szomjába.
Új hajnalért könyörgünk
perceink könnyszilánkos telén,
de gyarlóságunk pállott porába
temette már arcát az ébredés.
Horizontunk tükre karcoktól
terhes, vészködökbe préselt
sorsmetszet. Ma is létünk mételyét
sarjasztjuk, fáradtan a harcoktól
öltjük ráncaiba a véget.
2010. Március 23.
Lét-avar
Sóhajfüzek csupasz teste
hajol magába, a sors
vállain merengve önnön
világa gondolatréseit,
s az idő retináján múló
pillanatként hullnak el.
Lelkek szövik avar-csendbe
árnyak tenyerén morzsolt
fényüket, húsuk alatt gyötört
rabok, könnyek ködét lélegzik,
s az idő retináján zúzott
derengésként hullnak el.
Álmok érverése halkul
penész illattal gyűrt homályba,
csillaguk hajnal-fáklyája
hűl üszökbe monoton percormokon,
s az idő retináján aszalt
leheletsziromként hullnak el.
Hit virágok tüze fakul
emlékké, tegnapok rongyába
szakad, s a kor lándzsája
golgotára tűzi. Szűzi lét-lombok most
az idő retináján alvadt
hamuvá égetve hullnak el.
2010. Március 25.
A tér temetőjén
Fázékony, tétova rianás vetül
a távolra, gerincére feszíti
a percek ujja. Halotti tort ül
az éj, görnyedt vállakra teríti
a múlt könnydarócát. Imák sarjadnak
a csend lélekföldjén, de rőt iszony
vijjog sápadó arcukba. Agg varjak
kárognak, őszbe fakuló földi szomj
egy nap elapad a sors ajkán. A nincs
dagálya pusztít, enyészet záporán
öntözi a holnapot, árnyat hint
a hajnalok szirtjeire. Átok váj
utat a lét szikláiban, s gyarló
bűnök koszorúja tövisként égeti
fejét. Kérgét levetett, pőre való
izzad a ma homlokán, révedt hit
számolja bukott angyalok lábnyomát.
Messzetűnt eszmék dűnéin jajdul
az emlékezés, az akarat lápodvát
ácsolja a vezeklés. Elhalkul
lassan minden rezdülés, a jövő már
csonkra hamvasztott szilánk, a kor
Parnasszusán máglyaként golgota áll,
sírhant a világ, a fény is holt szagú por.
2010. Március 31.
Korunk méhében
Csillagokba vajúdott századok
emlékét ringatja az éjjel, a múlt
lapjain olvas a Hold.
Penészvirágok izzasztó láza fojt
kelyhébe, szirmain mint holt tárna, zúg
a hajdan gyönyörű volt
világ. Ősi rezdülése ma léleknyi
derengésként hull el a gyász itta csend
íriszén, amíg az idő prizmája
magába leheli. Sápadva lélegzik
az emberség, akár hűvös őszi est.
Nyomorunk valóságból sajtolt tintája
csepeg napjaink tollából, bűn égette
lélektarló a jelen, elbukott létünk
kárhozata stigmaként ég a kor
arcán. Szomjazunk a jövendő évekre,
s még a tobzódó vakságban sem féljük
a felsejlő káoszt! Mi egykor volt
már elenyészett vágyaink mohó
tenyerén, önként elrongyolt sorsunk
tévelygő hajnal-koldus csupán,
lépteink értéke sárba bomló
avartetem, s a törvény majd kondul
önkényünk fertőpestise után.
2010. Március 31.
A nyomor láncai
Könnykürtök sóhajában zúg
az éj, a kor kitárult birtoka
akár lelkek temetője, holt
csendet iszik. Hanyatlást súg
a szél, a jövő lassan bitófa
lesz, napjaink keze kötelet fon.
Létíriszek szűz fényét aratja
mocsarába a homály, sekélység
bontja gyalázat itta virágait,
a hit s tiszta szó lombja avarba
hullik, egyre sarjadó kevélység
fonja burjánzó tarack-liánjait.
Szegénységbe rongyolt életek
fagynak csonttá a nincs izzó telén,
s szégyenében lassan minden ember
álarc mögött, koldusként tévelyeg,
pedig e káosz- burokból egy csekély
őszinte mozdulat új útra emel!
2010. Március 27.
Csonkra égett csend
Némaság köveire hasad
a magány, burkait feltépve
az emlékezet pillérére ül.
A ma tenyere tegnapot vasal,
álmok valóra rongyolt szegélye
percek zilált pamlagára terül.
Sorslapokat ír az idő pennája
előttünk, a lét kanócán pőre
tűzként olvad viasztetemmé
megannyi élet. Bőrét lehántja
a csend, s árnyas mételyébe szőve
hamvain alvaszt tintacseppekké,
mikor a holnapok máglyáin
meztelenre ég fáradt lelke,
s a kor gyantája sem pecsételi
többé. Temetővé tágult tárnáin
elhalkul a szennytől zajos zene,
mit a világ még ma is medrébe hint.
2010. Március 27.
Hantok
Ködsátrak ülnek az est
szénbe hamvadó grafit tárlatán,
hallani, amint a vajúdó szél
belekap vásznaikba. Izzadó,
nyirkos gyöngyökből fűzött csend
dereng az emlékezés párlatán,
könnyrügyeket ringató, zilált lég
simul a sírkövekbe, szikkadón.
Lelkek gyászidőn rongyolt
mezsgyéin gyantaként dermed
a fájdalom, megannyi elhullt
lét fénye ég az itt maradtak
szemében. Millió kereszt-homlok
kérges erén érintés remeg,
néma hantok szőtte holt tejút,
mécseik csillaggá hamvadtak.
2010. Március 29.