---

Lélek-sikoly

Megalázottság fájdalma fonja

rám, fojtó bilincsét, összetört tükrök

szilánkjait nézem kezemben,

torkomban zakatol a csend.

Felhasadt bőröm szüntelen ontja

a megcsúfolt bizalom vérét. Függöny

mögé zárt bánatom reszketem,

lüktetése alkonyba fest.

A hit agancsai letörtek, halott

a szeretet igaz fénye, de nem is

élt soha talán. Lassan megbénít

a némaság, hová e világ taszítana...

Árnyak érintése éget s karmol

mélyre, gyalázatuk keresztre feszít

s vas szögekkel ver, de nem rémít

meg, s többé már soha el nem vakíthat.

2009. November 4.

Évek sírja felett

Szél fújta homokdűnék elmúlt éveim,

megkopott érceiken kezem remegve

simít végig. A csend kitárult bércein

ködbe alvadt álmaim nyomát keresem.

Derengő est szemére hullatom könnyem,

emlékeim már az idő horizontján

dermednek, enyészetbe gyűrt múltam ölel

szívébe, rám fonódó árnyak sírboltján.

2009. Október 21.

Az idő avarán

Éjbe csorgó fény ízén ajkamra

simul az alkonyat csókja, eltévedt

álmok morzsáit még őrzöm magamban.

Foszló lélek-felhőn úszó emlékek

kihunyó tüze holt levélként

hull lépteim nyomán, rám fonja

tél-árnyak jéghideg tengerét.

Magába karcol a múlt, foglya

vagyok, őszbe enyészik sorsom

a percek összegyűrt homlokán. Az est

csend-köpenye lesz lét-takaróm,

könnyemmel a hajnal szemére festem

sóvár éjem elhaló lélegzetét...

Éveimet avar-szőnyegbe szőtte

az idő, a humusszá porladt remény

már holnapom útjait is benőtte.

2009. Október 20.

Szél fújta hamvakon

Csonka sorskövek közé vezetnek

elmúlt éveim, hajammal játszik

a bágyadt, kora őszi szél.

Emlékek ködéből derengő bánat

szövi most szemem könny-takaróját.

Az idő csillag-láza már megremeg

bennem, forró keservétől ázik

a tegnapokba halt remény,

s a széthullott múlt-pernyéknek árnya

rám borítja létem alkony-csókját.

2009. Október 20.

Szólít a csend

Hamvadó könnyek zúzmarás

cseppjei emlék-fátylat szőnek

körém. Alkonyból gyúlt parázs

láng-esőn égeti időmet,

csillag töredék bennem a múlt...

Űzött árnyak találnak otthont

szívem csendjén, már csak tűzbe fúlt

pillanat hasadéka sorsom.

Tegnapok peremén szél-hárfa

pengeti a fájdalom dalait,

vérembe folyt magányom álma

elcsitítja létem harangjait.

2009. Október 19.

Életem hamvain

Fáradt Nap horizontjában sétálva

nézem éveim tükrét, lét-sejtjeimből

összeolvadó arcok emléke

árnyék sziromként borul rám,

szemgödrömre vetíti életük

üressé vált tereit. Félárva

lettem, sorsom ködbe veszett jeleiből

felderengő holnapok est-fénye

múltamból gyúló alkony-láng,

hamvakat síró könnye lelkemen ül.

2009. Október 20.

Hiányzol

Kopaszodó fák között sétálva

hajol rám a rozsdás őszi alkony,

peremén fellobbanó éj lángja

árnyaival festi át arcom.

Megborzong a csend bennem, merengve

iszom múltba csorduló vágyak ízét,

megérint a hideg szél, remegve

olvasztom magamba emléked ívét.

2009. Október 21.

Távolokba ringva

Lassan elpilled a táj,

nézem, ezüst-porból lehelt

pléddel takarja be

csupasz medreit a leszálló köd.

Éjbe hamvadó alkony árnyakat

fest az est íriszére, lágy

agyag vörös lángba remeg

a kialvó Nap. Messze,

az Ég akvamarinja fölött

sötétbe olvadnak a habos,

ón szürke felhők, lombjaik alatt

megpihen a borostyán őszi

fény. Az éj tornácán sóhajként

hullámzik át az álmodó

természet lüktetése, nem jajong

a légben a szél. Lelkemhez tapad

a csend hűvös tenyere, ősi

érintése égi szólamként

simul rám, meztelen, vágyódón...

2009. November 9.

Szabadon

Felhők tágas bércein át

repít a csend, csillagokból font

szirteken megpihen sok kósza

gondolat. Andalgó szél simogat

csupasz égi ujjain...

Léghullámok fényein lágy

derengéssel világot bont

a messzeség, puha csókja

pilláim alá hullva titkokat

mesél a hit útjain.

Ajkaiból hajnalok ízén

olvad belém a remény ősi,

tiszta tüze, lángjai mint lélek-fűz

sorsom repedezett partjára hajolnak,

hol a tegnapok árnyék-ívét

könnyek cseppjei emlékké törik,

s a szabadság leheletén hűs

sóhajként az élet festi át arcomat.

2009. November 9.

Zuhanás

Percek éj-medrében sodor

az idő, vérem hordaléka

hullámtörés könnyes tajtékán.

Szívem szilánkokra porlott

roncs hajó, korhadt lett s béna,

kérge a fájdalom karéján

zúgó tengerbe veszve tűnik el.

Cserzett emlékek keserű íze

fojtja torkom, a távoli hajnal

halvány derengése nem űzi el

most már a félelem árnyait. Ívben

feszít a kétség, penészes hamvak

szagán alkonyként temeti be lelkem.

Idegen vizeknek honán visz

az ár, nincs part, elmosta nyomát

a tévelygés köde. Uszadék lettem,

zátonyok törnek, enyészet hív,

s elnyeli világom korát.

2009. December 15.

Tél-hamvak alatt

Érzem az évszak leheletét, ahogy

csendet lüktetve hozzám simul.

Est-opálba derengő fény hajol

fölém, lágyan szívembe csitul.

Tél-sóhajokból hulló könny-pernye

bőrömbe ivódva lelkemhez tapad,

holt-percek avarából szőtt árny-lepke

szárnyaival fásult alkonyba takar.

Köd-hullámok ölelnek, fázom

deres csókjaik tajtékán, nesztelen

magába ringat a múlt, mint jászol,

emlékeim jég-hamvain eltemet.

2009. December 20.

Oldal: Lélek-rezdülések
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat