Földi pokol
Sápadt őszbe úsznak most a felhők,
az idő amorf lángjai, mint
szellemképek lengik be a holnap
homályos ösvényét. Tört lelkek
poshadt vérként hulló könnyeit
látom hogyan festik át a jelen
útjait. Arcukra hazugság
gyilkos mérge szövi ármány-leplét,
fáradt szívükben kárhozat-gyom
posványa ereszti mély gyökerét.
Eltiport szeretet szórja mezők
sarjait, fojtó gyalázat hint
sorvadt eszméket, régen szétolvadt
minden érték, a hit elveszett
fényét az enyészet tördeli
érdes ujjaival. Az önzetlen
alázatot elfedi a sár,
bukott angyalokra torz szenvedély
fon glóriát, ős-csonthalmok holt
porán az igazság csak söpredék.
Vert had lett a lét, árny-hatalom
varrja hálóját, árulást fércel
a lég fuvallatán. Az ember
csupán vánszorog, nem több már csak roncs
szekér, mit megbilincselt kezei
húznak. Nincs már többé oltalom,
éhes pusztulás, őrület lépked
múltján, jelleme ma idegen
kóborló vándor, ki álarcot hord,
s magát e világban nem leli.
2009. június 28.
A változás ízén
Nézem a hasadó hajnal arcát,
ráncain a lélek-pírja lassan
hamvas alkony-merengésbe szunnyad.
Portól könnyezik a Nap, a tájon
az elmúlás tüzét hordja a szél.
Hallgatom a csend fuldokló hangját,
s a fák korhadó, mozdulatlan
testét, rajtuk férges vihar roppan
s ág-csontjaik reccsenve, fájón
sikoltanak, sok hulló zöld levél
vére festi át az erdők mélyét.
Az idő ködéből iszap-folyam
torz-mérge csordul a Föld méhébe,
ereiben zubogva hinti el
halál magvait. Új idők árnya
fonja körül a természet szívét,
mélyében az enyészet sorstalan
madara vetett fészket, termékeny
keblén ismeretlen lény szendereg,
sápadt, lidérc-éj holt-fényű lángja
perzseli az életek sejtjeit.
Gaia korhadt, doh-pernyés ingovány
ösvényein sétál, kárhozat-köd
lépked nyomában, mit a tegnap szült
sötét órák vajúdó tengerén.
Érzem a változás ős-cseppjeit,
szálain ma már tébolyba folyt gyász
festi a lég tavát, s a gyötört
bosszú ízét, miből a megőszült
lét építi idegen erdejét.
2009. június 28.
Hasadó világ
Az élet tűztől fénylő lombjait
figyelem, hogyan táncolnak a szél
sóhaj-hegedűjén. Záporok áztatta
ködös utakon kutat a bolyongó Hold,
míg az éjszaka árny-szülött lelke
vándor útra kél. A múlt porait
lengeti az este, páráján rég
csak meddő csaták eltorzult gyalázatba
folyt íze száll. Sivataggá égetett, holt
mezsgyéken halandó lényünk szeme
mindenütt csak törött képeket lát.
Álmodó homály a lég, kiapadt tenger
vércseppekké aszalt tajtéka mossa el
ősi eszméknek fenséges voltát,
könyörtelenség, erőszak és dac
burjánzó indáin hatalom vágy
szórja széjjel sorvasztó magvát. Az ember
napjait üszökbe dermedt csönd tölti meg,
festett gyűlölet salakos szomját
isszák az álmok, fullasztó harag
szüli gyilkosok korcs-nemzedékét.
Lassan mindent elfed kígyózó hazugság
maró fátyola, bűnök pókja kevélyen
szövi mérgét szívek rejtekébe,
enyészetbe fúl a sikoltó igazság.
Az otthon szent, tiszta menedékét
porrá zúzta vér-vért pusztító árulás
marka, új erők zord hatalma serényen
vájja útját a jövő medrébe,
már vajúdik az idegenné vált világ.
2009. június 28.
Ismeretlen utakon
Az Emberek
Kósza lelkek, semmi tüzébe hullt
ronggyá foszló szellemük, vérüket árnyak
hajszolják kietlen, rőt pusztaság
mélyébe. Százezrek falják a kapzsiság
édes-vaníliába mártott torz
ízét. Erényük gyalázatba fúlt,
kárhozat bűze, bűn és hazug alázat
fojtja lényüket. Avasodott vágy
emésztő keblén, dédelgetett hamisság
avarán szívük idegen és holt.
A Természet
Régmúlt századok fenséges alkonyán még
ég-mécsek rajzolták a Föld egét,
ma csillagtalan éjeken hulló virág
könnyét hordja a feltámadó szél.
Az erdők kivájt szívét méreggel szórja
a romlás világa, már fuldoklik a lég
vérrel ázott füst-indák tengerén.
Gaia megfáradt halál sikolyban kiált,
fájdalmát viharok, pusztító jég
örvényében idegenné válva ontja.
A Világ
Csupán letűnt eszmék tükrében ragyog már
a béke, igazság régi fénye,
mit téboly-burokban, haldokló lélek-láng
festett sötétre, elkorcsosult nemzedék
alaktalan hite fojtott ingoványba.
A bizalom ma nem több mint mázolt giccs, sár
fedi múltunk kincsét, ajzott vére
vádként dübörög a bukott angyalnak ránk,
a jövő útjait sírhantba temették,
előttünk lett ismeretlenné a világ.
2009. június 29.
Csillagokból
Hulló csillagok szív-fényét eregeti
az éjjel, míg kihunyó testük parazsát
a kósza szél sodorja el, megremegi
varázsukat a fekete csend, angyal-láng
tüzébe borítva a szomjas sötétség
ajkát. Már csak törékeny vágyak szikrái
égnek a fűszálak tengerén, öröklét
tova suhanó voltát súgva, pilláik
szendergő rejtekén hordozva az élet
liliom-lángját. S ha eljő a hajnal
lágy pírjába beleolvad a sok lélek.
Létük hamvas ezüst-gyöngy porát a harmat
gyöngéd hűse itatja fel, míg könnyeik
álom-sálként ölelik körül a világ
méhét, a remény is újjászületik
a vérző Földért mormolva égi-imát.
2009. július 15.
Az örök társ
A lélek völgyének tüzében
egy ősi árny parazsa szunnyad,
ónix szemeinek tükrében
sóhajunk enyészetbe porlad.
Csontozott ujj-percein minden
lélegzet mély álomba olvad
örökre. Mégis ő az kiben
értelmet kap, lobban a holnap,
hiszen karjaiban az élet
illanó képe füstté válik,
kapujában szeretet-fénye
megbékélt szív-lángokon játszik.
Belőle gyúl fel az igaz lét
miben kitárul végtelen tér,
amely túl van e világon rég,
melyet nem ízlelt halandó még.
Áldott nyugalomban vár, pihen
bennünk a békés Isten-halál,
csendben elkísér és csak figyel
míg földi társa hazatalál.
2009. július 16.
Hajnali temető
Lélek hantok ív-boltozatán
lobban a reggel hamu-pírja,
párával festett csönd-homlokán
elsimul a fény baldachinja.
Viasszal pecsételt kőtestek
lombja, megannyi néma sírbolt,
mélyükben szőtt magány-könnyeket
a borongó szél, titkon
az enyészet karjaként lengő
föld is mesél. Szétszakadt szívek
otthona e hely, a lemenő
napfény is fájdalommal hímzett
felhők ölébe hajtja fejét.
Kegyelmes perceket ereget
a gyász ízében remegő lég,
halálon áttörő szeretet
tüze ég elporladt csonthalmok
márvány-tükrén. Bús szív-menedék
hol fáradt, üres holnapok
árnya átkarol, de mint az éj
fekete dérrel varrt fátyola,
ellibben, ha az emlékezet
örök-létű csillag záloga
világok határán át felemel.
2009. július 9.