Gyertyák könnyei
Alkonyba omlik az őszi Nap
fáradt fénye, porszínű felhők
habjaira dőlve magára húzza
álmok erdejének puha avarát.
Lépteim nyomára rozsdát mar
vérző rubin-tüze, szél kendőt
terít vállamra, s csendembe fúrva
meglebbenti a gyász holló-paplanát.
Az est lehelete arcomra
hull, átható ködébe olvasztja
könnyeim záporzó ezüstjét. Ólom
láncok súlyán vonszol a fájdalom,
míg a sírkövek közt hantodra
simul szemem. Emlékek lobbannak
a kanócok testén, magamban hordom
szent tüzük melegét. Most rám hajol
anyai szíved örök lángja, itt
a köröttem csorduló éj mezején
nézem a gyertyák pergő viaszcseppjeit,
forró gyöngyeik lelkemből sírt
bánat-csillagok...Újra élsz, álmodom
a percek múltba ringató tengerén,
s szívem egyetlen otthonát megleli.
2009. November 8.
Az emlékezés fényénél
Múlt-ködből kigyúló lángok
lobbannak merengő perceim
kanócán, míg odakint szél
ringatja a zúzmarás szemű
fák ágait. Éji távol
lelke borul rám, gyász-cseppjein
betöltő fájdalom a vér
ereimben, hamvadó, elnyűtt
lét-tónusokon remeg a gyertyák
tegnapokat őrző tüze. Alvadt
bánat hegeiből most szeretet
íze hull szívem szomjas földjére.
Fénye szelíd derengése lehánt
rólam mindent, hisz a kéreg alatt
árva, béklyóba vert gyermek reszket,
könnyezve az emlékezés csöndjén.
2009. December 20.
Sír a csend
Merengésbe alvadt percek
égetik csendem arcát,
emlékszirteken kószál a szív.
Fájdalommá porlad lelkem
csontba szikkadt hamvát
kotorja az idő, révedve hív
homokkővé avasodott éveim
partjára. Gyász nyirkos hidege
ölel, megpihent anyai szíved
nekem a bánatot hagyta zálogul.
Azóta űzöm a halál rémeit
felderengő pillanatok itt rekedt
árnyain. Otthonom többé nincsen
nélküled, a létkerék átfordult,
kényszerű íz a sors tajtékán...
Könnyekbe görnyedt csonka lény
most véred árván hagyott szilánkja...
kereslek a múlt hajlékán
újra, súgnám ne, ne menj még!
De elhullott létednek virága...
2010. Január 13.