Szégyentelenül
Habzó hullámok nyaldossák
a partokat,
átölelik tajtékozva a büszke
sziklákat.
Meztelen kőtestek olvadnak
a napsugárba,
csókkal simulnak az
éjszakába.
Nyári szél keze fonja körül
a fákat,
becézgetve repteti
a madárkákat.
Behatol sziklaszirtek
ormába,
reszkető, nyíló virág
ajkába.
Napsugár táncol nesztelen
a víz felett,
a hullám a szél kezében
megremeg.
Eggyé válnak az ősi erők
észrevétlenül,
mélybe zárt tűzzel,
szégyentelenül.
2003. Február 24.
Csendes árny
Hajnali fényben csak
dereng még,
a pirkadó sugár ébreszti
lelkét.
Kibújik lassan a föld
mélyéből,
oltani vágyik
szenvedélyéből.
Útitársat keres a szélben
repkedve,
életet táplál a fényben
lebegve.
Szilárd testek közt súlytalan
kis alak,
a természet nyomán követi
az utat.
Bejárja a világot, míg eljön
az alkony,
társai a madarak, a fák
a parton.
Az emberek kezét is kezébe
fogja,
csak a felhő az, mi
eltakarja.
Nesztelen velünk van, míg
leszáll az éj,
testünk szabad szelleme
a fény mezején.
2003. Február 24.
Határtalanul
Madár szeli a nyári,
kéklő felleget,
bejárja az égbe törő
hegyeket.
Zöld mezők, arany völgyek
tengerén lebeg,
szívébe zárja mit lát
a fellegek felett.
Szárnyai neki adják
a végtelen hatalmát,
feltárják a világ ezernyi
csodáját.
Túl repül a habzó, tarajos
tengeren,
túl az üvegfalú jéghegyen.
Atlantisz szívébe reppen
nagy könnyedén,
s ott megpihen a
kristályok tetején.
Új erővel messzi dél
vidékére érkezik,
a nap tüzében lubickolva
tengerparton kérkedik.
Büszke szívvel tárogatja
szárnyait.
áhítattal követve a szél
útjait.
Csöndes méltósággal
kutatja
az ismeretlen
titkait,
minden úttal meglelve
a végtelen
hídjait.
2003. Február 24.