---

Egyedül az éjben

Ködharang csendül,

fáradt az éjszaka,

millió mécses

lobog az ég arcán.

Tejfehér pára

úszik a híd felett,

Sűrű felhőiben

andalgó hajók

vitorlái, mint

a kísértetek.

Lámpa fénye serceg

a füstös lég

szívében, léptem

nyirkos köveken

megremeg, ahogy

halott testük

talpamhoz ér.

Megállok a víz partján,

óriásokká dermedt

kövek ébren figyelik

kongó lépteim

üres zaját,

az égbolt homlokán

nézem

ráncos redőit,

rajta a szél

suttogva jár csak,

felnyög sok apró

hullám, a sötét

víz szemén látom

időfodraik.

A csillag légben

fekete sálat

fonnak gomolygó

fellegek, kialszik

öltéseik nyomán

a sok ezüstfényű

gyöngyszem. Nézem az

éjszaka titkokkal

teli lelkét,

lassan bezárja

előttem kapuját.

Már csak, mint halvány

gyertyaláng fénye

szóródik le

árnyékomra

a lámpák sistergése,

halk sóhajom

szívébe száll,

szótlan magamba

zárom játékának

megélt csodáit,

megborzongva

a támadó széltől

hazaindulok,

magammal viszem

képeit, szívemben

már ott lapul

a holnapi éj.

2009. Február 10.

Ködben

Mélysötét az este

a híd peremén

állva lélegzem

a hullámzó víz

érverését

arcomon érzem

a levegő

ujjainak nyirkos

nyomát szürke

habfelhő úszik

a tájra a vízen

suhanó árnyak

elbújnak ölében

egyre fehérebb

szemem előtt az ég

fátyla mit csöndben

eresztett

 a világ köré

a hajók fénye

csak tompa kialvó

láng kürtjeikben

hallom csupán

hogy parthoz érnek

a hosszú nap után

a híd lámpáinak

fénye már csak

testem sziluettjét

festi meg szikráit

fehér pára

lehelete lengi

körül egyre sűrűbb

az éjszaka

tejszínű füstje

mint könnyű paplan

betakarja

körülöttem

az alvó fákat

lassan már csak én

vagyok ébren

s a vidék arcán

úszó pille köd

utamra indulok

füstös leplében

illata hazavezet

szobám  ablakából

várom az álom

madarát a hosszú

órák néma

lüktetésében

eljön halkan

a szendergő hajnal

s már tudom

álmom csillogó

madara eltévedt

az éji ködben.

2009. február 10.

A sötétség földjén

Ködben úszó holdsugár

hervadó, rút fénye száll

a lég érdes homlokán,

fázik a kietlen táj.

Roskadó álmokat lenget

a végtelen éjszaka,

lelkének mezsgyéje beteg,

elhamvadt minden csillaga.

A szél is fázón megborzong

árnyai ősi erején,

a szív csak halottan dobog,

elporladt itt minden fény.

Fekete mocsár lepi el

néptelen, néma utakat,

nyirkos ujjak észrevétlen

fonják körül torkomat.

Démonok láng bölcsőjét

ringatja a halott csend,

leheletük szórja szét

megannyi örvénylő felleg,

megmozdul a foszló semmi,

teste a rőt mélységből

zúzott haragját üvölti,

tüze pokolig gyötör,

rothadó könnyesőt szór

rám a komor, szűkölő ég,

viharában fuldoklom,

csak nyelem keserű dühét.

Körülöttem mind megfagynak

a kénköves, forró lángok,

fáradt halált táncolnak

a torzuló árnyékok.

Megkövül lassan minden

lélegzetnyi villanás,

sodró tusában vezekel

a léleknyi szívdobbanás.

Ördögök csupasz lelkét

repteti az üres lég,

angyalok kitépett szívét

látom bennük porrá ég!

Elfajzott árnyvilág korcs

vérű sarjai kacagnak,

sorvadt cseppjük arcomra foly,

benne az álmok halottak!

Fejem lehajtva zokogom

e rémben fürdő képeket,

szívverésemben fuldoklom,

már kihunytak a remények!

Borzadva lélegzem, a csönd

szobámban lüktet, a holdfény

ragyog, csak szívem dübörög,

láttam a sötétség földjét.

2009. február 13.

Lüktetés

Sóhajt az éj,

suttogó pillanat

a csönd kezén,

árnyak suhannak,

sóhajnyi kéj

remegés a testen,

a vér tűzben ég...

Villanó árnyék

a nap tiszta

fényében, villám

a sötét éjszaka

csöndjén, tűnő mámor

a szenvedély

pihegő ölén,

illanó vágy

a pillanat nyomán,

szívdobbanás

a perc töredéknyi

folyamán,

látomás

a lélek levetett

álarcos bálján,

földig érő

szárnyaló

kis csillagfény,

Égre szálló

lélegzetnyi

konok remény,

minden egy érverés,

szívben ébredő

falatnyi zörej ,

gerincen végig

szántó reszketés,

cikázó bizsergés,

fúló borzongás,

ennyi csupán

gyönyörű lobogása...

Ott bújik

lélegzetünk,

testünk-lelkünk,

a ziháló csend,

a suttogó éj,

a lég hol rezdül,

születése megragad

vagy összetör,

Égig emel

vagy

földhöz csap,

vízbe fúl

vagy

lángra kap,

ősi erővel

a léthez tapadt,

örök időktől

örök időkig,

élettől-

halálig

egyetlen

lüktetés.

2009. február 14.

Éteri hajlék

Holdszárnyú fény

ködcsillám éjszakán,

hajnali bíbor lény

suttog moraján...

Lágy, enyhe lélegzet

párás égi koszorún,

ólomszínű lépcsőzet

vezet felhős borún,

szárnyal a lélek,

szárnyal a szív,

nincsenek rémek,

nem fáj a kín.

Csillagmadár ontja

ezüstmécsek árját,

éjszín légi hona

ráborítja sálját...

Álmok égi hídja

lebeg barázdáin,

remények áldása

lobog fénygyertyáin,

szárnyal a lélek,

szárnyal a szív,

nincsenek rémek,

nem fáj a kín.

Felhőkön túl

elalszik a lét,

új szikra gyúl

ragyog a fény,

megtér a lélek,

pihen a szív,

Istenhez érnek,

égi menedék.

2009. Február 18.

Oldal: Lélek-rezdülések
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat