---

Létünk útja

Parázsló, elfojtott vágy

izzik a légnek arcán,

erében robban a gát,

sóhaja ösvényeket váj

csillagok sejtjébe kúszva,

ahol vétkeink gyarló

szívünkbe jeleket húzva

égnek, s a sors rabló

árnyai lelkünkbe látnak.

Éhezett, kegyetlen óhaj

csapzott, vérrel ázott kéj,

a szív nem bírja szóval,

mit öntudat erővel kér.

A világ teste megfeszül,

csupaszra, lehántott arc,

szíve lassan elmerül,

láncokat hord már a hang

mit utánunk kiáltana.

Állati ösztönök vére

csorog, veríték bíbora

úgy hull kifosztott földekre,

mint halált ontó könnypára.

Sorsunk süpped a pusztulás

zord temetőjén, hamvára

borul holt fényű torz láz.

Lassan minden kis mécses

kialszik az éj hasadtán,

remegésbe fúlva törnek

emlékeink a múlt nyomán.

Sötétbe virrad a hajnal,

szeme kihűlt dermedés,

nem rezzen tükrén több sóhaj,

az élet groteszk temetés,

ködbe hajszolta a világ

méhéből szült madarát,

mint tűzbe porladó virág

hullatta eszméi sarját.

A lét még cipeli pőre

lelkét, mit romlás füstje mar,

de egy nap fáradva kőbe

ereszti a síró holnap.

2009. március 12.

Hamvadó eszmék

Emlékké lett

századok érckövei

a lét barlangjában

hamvas könnyet

síró

cseppkő.

Múltba veszett

szózatuk ékkövei

világunk markában

ködbe metszett

omló

mészkő

lett csupán, kifosztott

koldus szívek,

árnnyá olvadt

gondolatok tüze,

legyűrték zsarnokok!

Sebzett élet,

porba roskadt

szellemek rőt fénye,

csillog ma már csak

ránccal karcolt

őszülő homlokán,

pusztulást martak

hitükbe, holt

idők hunyt parazsát.

Sorsunk didergő

télbe lehelte

tiszta útjaik,

vakok szenvedő

léptére terelte

fagyott lábaik.

Századok kincsei!

Dicsfények kortalan

Égi zászlaja!

Lobogó reményei

porladtak hontalan

magányba szállva.

Kövekbe dermedt

dicső korok!

Álmokká cserzett

zarándok hittel

veretett keresztje,

földbe temetett

új holnapok

szikrái lettek,

letűnt korok,

s kevés már

e világnak reménye.

2009. március 11.

Kóbor lélek

Pislogó tűz mocorog,

repdeső parázs

zuhanásba izzik

a messzi - messzi lég,

felhők hűsébe folyt

tépelődő halál

fojtó ködbe hinti

árnyas lélegzetét.

Dohos por illata

leng a szél

hideg ujjain,

tépett szív álarca

mit sem ér

ha érzi a kín

üres magányba csorgott

lüktetését. Erébe

olvadt poshadt vér

igájában csak rongyok

foszló merengése

hull, lélektelen éj

megtépázott bánat arc

rója kegyetlen bugyrait.

Poklától szomjas zarándok

léte örök téboly harc,

céljait ha tudja is

láncra verik űzött álmok.

Sóhajtva virraszt

vállán a nagy kaszás,

sötét homlokán sír

már a bús harang,

réveteg virághullás,

rút maszkja búcsút int.

Hervadt égi fény

öleli földbe omló

árnytestét, megfáradt

hite remeg még,

de már csak suttogó

távoli lélek hang.

Elhagyott bús madár,

kietlen ég hontalan

megtévedt vándora

haza sosem talál,

kóbor szellem, hajszolt rab

vezeklés zálogosa.

2009. március 13.

Az idő arcán

Megkövült sóhajok

remegő árnya

hull a tegnap

vérrel ázott

nyomaira.

A múlt ködén tolvajok

korcs gyarlósága

szívekbe mar,

csapzott álom

romjaira

csorognak a holnap

kifosztott, üres

képei, meztelen lét,

végtelen holt lárma,

homokszemek folynak,

a világ süllyed,

szikrái, mint foszló éj

fúlnak hervadásba.

Sors sodró hatalom

az idő, csalfa zsarnok,

homlokán metszett seb

alvadt cseppje patakzik,

ráncba karcolt irgalom,

halált sirató hangok

lüktetnek dermedt

szemében, szavaink

elhalnak tajtékzó

groteszk grimaszában.

Átfolyik az élet

hevült, porladó testén,

tüze semmibe omló

rongydarab, pimasz vad,

orvul szórja éhes

ármányát, s nem ígér

boldog érverésben

született könnycseppet,

s nem mosolyog

reményt a légbe.

Idő, szenvedélyben

hajszolt eretnek,

örvénye kóborol

úgy kúszik az égbe,

mint hideg, rabló

fénybe burkolt árny,

ködbe mossa a lélek

vágytól forró lángját.

Arcán a vicsorgó

sötét földi ágy

kitárt karja leng, hol nem

szenvedjük sóvárgását.

2009. március 13.

Fáradt vándor

Korhadt puszták

ősködéből hideg

hamvak füstje száll,

elhaló érverés

hangja zengi át

a légnek dermedt

testét, arctalan árny

könnye benne ég.

Omló emlék falak,

foszló estcsobbanás,

kifosztott, bús alak

issza kongó illatát...

Réveteg, ördögi fény

kíséri lépteit,

szemében holt csillag

kihűlt sugara pislog.

Lelkét lassan a dér

fürtjei ölelik,

hazájától messze van

még, szívén titkok

parázsló rettenete

vetett fészket, nyugalmat

nem talál a Hold

hűvös ezüstlankáján...

Zord gyalázat heve

tépi húsát, oltalmat

keres, vak bolond

reménytelen botorkál.

Égi vihar zúzza

romba szakadt, oszló

világát, mely lezuhant

képzelet roncs tükre.

Lényét pokolig húzza

roskatag, porba fúló

léte, nem lát új utat,

nehéz lélegzete

remeg csupán élete

kiapadt, csúf mezején,

hol csak halott tűzbe

rejtett karcolat a jövő,

beleolvad sötét semmibe,

tört szikra leng szellemén,

megfáradtan hull beléje

örök tudatban bevégzett idő.

2009. március 13.

Az idő homokja

Szomjas kikötő

a lélek, elporzó

hullám kékje

kitárul a sors

fásult árny

játékán.

A lét derengő

arcán lehulló

évek mérge

megfakul, ha zord

sötét vágy

ágyékán

olvad szét a szív

lobogó tüze.

Dohos porszem

zuhog a holnap

törékeny talapzatán,

érintése kín,

őszülő füstje

álmokban leng

a foszló tegnap

torzuló virágán...

Hullongó emlék

raj kopog

a robajló

percek ajtaján,

szétmálló remény

zaja kong

a rohanó

órák lankáján...

könnyel ázott

homokszemek csorognak

a hit sorvadó

keblén, az ember

múltja átkoz,

rémei ott zokognak

a fény kialvó

lángján. Rabló Isten

töri szárnyaink,

porlasztó ujjai

őrlik a képzelet

pőre húsát,

tétova vágyaink

olvadnak húrjai

sodrába, az élet

fáradt búját

ellepi szívekbe

metszett, dübörgő

éhes moraja,

létünk kín medre

a végtelen idő

egyre pergő

homokja.

2009. március 14.

 

Oldal: Lét és sors
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat