Lélek-hangok
Mikor a meztelen csend
lehántolja az idő kérgét,
beléd rezdülnék ujjai
elhalkult ritmusán...Mint az éj
méhébe szendergő est
álmok hunyta horizont mélyén,
hagynám sóhajoddá szunnyadni
sóvárgó lényemet. Lennék szél,
hogy nyári alkonyokból gyúlva
simuljak ajkadra, hajnali köd,
mit szemedről ébredő fény
csókol fel. Perceidbe bújva
ölelnélek, mint leheletbe tört
érintés, hangtalan, örökké...
Esőben születnék újra, hogy
a felhők tiszta lombhajából hullva
bőrödbe vájjam magam,
szíveden át ivódnék létedbe...
Vágyad máglyáin, akár elrabolt
öntudat, elégnék, meghalnék újra,
hogy mint sorsodba alvadt
holnap, veled keljek életre.
2010. Január 16.
A mindenség felett
Csend-ízű holnapok ágyán
dereng sorsunk tükre, míg
a jelen párnáin elcsitulva
egymásba gyűr a szerelem.
Pillanatok szűzi nászán
rezdül létünk, lágy fényt hint
belém íriszed, létedbe simulva
a tér és idő megremeg.
Egyetlen sóhajból magamba
fonlak, meztelen, izzó ajkam
vágyvirága bőrödbe éget...
Mint tűzből szőtt lánglehelet, úgy
hullok rád, ölembe takarlak...
Mosolyod csillag Ege alatt
öröklétbe fogant éjek
végtelenje lelkedbe huny.
2010. Január 17.
Létedbe hullva
Mint csendedből fogant lélegzet,
nesztelen csókként derengek
tested mezőire. Mint pernye
mi a tűzből ellobbanva simul
a légbe, perceidbe hamvadok.
Mint menedékért szomjas éj cseppje
ereid rejtekébe lepergek,
mint alkonyt ringató este
ha a horizont ölébe csitul,
sóhajként terülök szét ajkadon.
Íriszedből csorduló könnyként
arcod redőibe égetem
lelkem, míg hevít a szenvedély
vágyaidba merülve önként
sejteddé porladok, a létedbe
hullok a szerelem tenyerén.
2010. Január 17.