---

Amikor rám néztél

Szürke fák álltak körülöttem,

társam volt a csend,

semmi sem volt reménységem,

mikor rám talált szemed.

A szürke fák virágba borultak,

megszólalt a csend,

a semmiből mindenem lett,

az éjszakák nappallá változtak.

Lehullt levelek közt feküdtem,

halált adott a napsugár,

árnyak közt viharban vergődtem,

nem volt más, csak magány.

Életre keltek velem az őszi gyermekek,

új élettel csókolt meg a napfény,

az árnyak dúdoló széllel elreppentek,

társam lett a boldog remény.

Kék szemeddel a mennyországot adtad,

s a legmélyebb poklot, kíntól nyögő katlant!

Egyetlen pillantással életet adtál nekem,

hogy mikor újra rám nézel, megölj engem.

2002. Február 13.

A csönd moraja

Halovány árnyak folynak

alá az arany homályból,

a lég fodrain átvonulnak

könnyű, méla suttogásból.

Hajnali pára tükrében

méltósággal kel a csend,

átsuhan a fény ölében

s mély sóhajjal megremeg.

Tiszta szemében a világ

dobbanása feldereng,

lelkében a vágy úgy zilál,

mint álmodozó kisgyermek.

Szíve lelke átjárja

a lég terének zeg- zugát,

reszketéssel meglátva

léte tűnő arculatát.

Észrevétlen suttogása

siklik a szunnyadó szélben,

áhítatos, morajlása

ringat álmaim öblében.

2006. július 26.

Szívedig

Egyedül álmodom a csendben,

az éjszaka repíti vágyaim,

a gondolat felszítja lelkem,

kitárja rebbenő szárnyaim.

Szívemben sóhajnyi pillanat

arcodat simogatja a csöndben,

úgy szomjazom illatodat,

mint gyermek a fényt a sötétségben.

Sehol sincs semmi kint a térben

nekem, mindenütt egyedül Te vagy,

átsuhannék a messzeségen,

érezni ölelését karodnak!

Úgy reppennék, akár a galamb

száll a lég könnyű, tiszta tengerén,

szívedbe csordulnék, mint morajlat,

hogy megérintsem suttogó leplén.

Szívedig vágtatnék, akár a szél

robajlik végtelen rónákon át,

hogy érezzem, most is szeretsz e még,

mélyről tápláljam szerelmed lángját.

Átrepülném az idő, tér falát,

hogy tested gyöngéden körülfonjam,

láthassam két szemed tiszta tavát,

ajkad szerelemmel beborítsam.

Átszelve végtelen sötétséget

csak ülnék édes csendben ágyadon,

míg te öleled a mindenséget,

ölelnélek igazán, és forrón.

Szívedig suhanok lelkem vágyán

látom arcod finom vonalát,

simogatlak a képzelet szárnyán,

hogy érezd szerelmem tisztaságát.

2006. Október 1.

Visszhangok

Hol megáll a sóhajnyi csend,

elszállnak a percek lángjai,

nem marad már más idebent,

csak szívem, szíved visszhangjai.

Lobognak lelkem tengerén,

megragadják lényem valóját,

Te vagy, kit örökké szeretnék,

kiben kitárul a világ.

Csupán visszhangok a csendben,

a gondolatok árjában,

mégis Téged kereslek itt bent,

elvesznék szerelmed lángjában.

A sorstalan távolság csonkít,

de meglelem újra egészem,

az éteren át kiegészít,

szíved hangja itt szívemben.

Csak a csönd veri vissza hangod

a messzeség sziklafalán,

mikor magamban megtalállak

egy-egy pillanat forgatagán.

Csupán visszhangok simogatnak,

de belőled születtek nekem,

hogy míg távol vagy, ringassanak,

s őrizzék világunk épségben.

Apró, suttogó morajlások,

kincsek végtelen magányomban,

szívünk lángjain visszhangok,

harmatcseppek bús hajnalomban.

2006. Október 1.

Sóhajok lángján

Kósza gyertyaláng ég a sötétben,

körülötte csak a csend árnya száll,

fénye elszunnyad lobbanó szélben,

de nem látni fájdalmat arcán.

Mosolya a bánatot könnyelműn

tépi szét, de elér szívedig,

mert sóhaja ragyog tündöklőn,

megnyitja az utat lelkedig,

csak érezned kell, hogy tiszta szíved

ölelő lángján feldobogjon,

s engedned, hogy fáradt lelked

engem benne majd megtaláljon.

Kósza gyertyaláng vagyok csupán,

mely sóhajok bús árjain ég,

ki messziről szórja feléd vágyát,

s igaz tűzben csak általad ég.

Apró gyertyaláng, mely Nélküled

kialszik az üvöltő télben,

szerelmed nélkül jéggé dermed

a világ puszta, vad dühében.

Kósza gyertyaláng, ki csak sóhajok

útján suhan Hozzád nesztelen,

mélyén világot átfogó lángok

Érted égnek, lobognak szüntelen,

csak némán, mint csillag a csendben,

halk, kis szusszanások tüzében,

Neked ontva szívének fényét,

sóhajokból árasztva szerelmét.

2008. Május 5.

Kósza levél

Szökevény suhan a néma estben,

árnyakból siklik a hold mezején,

a szél zúgását várja szürkületben,

szívében távoli csillag a fény.

Sorsától nem hátrál meg mégsem

csak néha zizegve felzokog,

nagy csatát vív látatlan mélyen

ha szíve, szenvedélyben feldobog.

Vadul felizzik ereiben

a vér, mint felkorbácsolt tenger,

úgy kúszik az érzés sejtjeiben,

mint a fény siklik a víz tükrében.

Kósza kis falevél, csak menekül,

elfut a tegnapok romos hídján,

megriad, mert szíve felhevül

s nincs remény a holnap hangján.

Léte csak tűnő árnyék fény nyomán,

a szerelem szótlan ég szívében,

csak tébolyog könnyezve, nem tudván

mikor porlad el vihar tüzében.

Elszakadt attól, mit szeretett,

szétmállottak régi kötelékek,

sorsa útján eltévedt, s majd egy

hajnalon eltűnik, mint köd a fényben.

2008. Május 7.

Oldal: Lélek-rezdülések
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat