---

Emléked ölén

Alkonyi csillagokból szőtt

emlékképeket rajzol az est

elém, a fájdalom árnyak

csókjain simogat, deres pernyék

hullatják le rám a gyász hideg

könnyeit, cseppjeik megtört

lelkemben kutakodnak, így fest

a múlt elém, újra látlak

édesanyám. Égi-fények kezén

megérinted gyermeki szívem.

Az évek elrohant szekerén

karodba bújtam a sors

dühétől, illatodból éreztem

az otthon melegét, szívverésed

hallgatva a félelem rút

hollója elrepült. Te meg én

harcoltunk az élet zord

mezején...szikkadásig véreztem

amikor a halál érverésed

magába fonta, lángra gyúlt

az Ég bánatában. A tegnap

bölcsőjét ringatom, hisz benne

együtt vagyunk még, a holnap

ködös hajnalán vánszorgok

tovább az úton, s a jelen

éjszakánként kezemben hervad

holttá, hamvaiban rejtve

érzem ahogy lelkembe olvad

szereteted, míg álmodok

fényedből erőt Te adsz nekem.

2009. június 21.

Tegnap és ma

Homokszemek lassú ütemén merengek,

odakint ködbe olvadt a lég, holdtalan

árny-percek levendula-éjbe csorduló

estem arcán peregnek. Kezemben sárgult

emlék-lapok, hol lélek-villanásokban

lapoz a szív. Bölcső-könnyeim percegnek,

gyermeki évek szétmálló, idomtalan

képei avasodnak, lassan konduló

hajnal-harangok muzsikáján elárvult

kamasz-hév pírja. Letűnt pillantásokban

égő ártatlan világ, rajta révedez

a szél is ha lelkem törött mélyébe lát.

Csonka kőként, apátlan utakon sodort

az élet, az anyai szeretet tiszta

önfeláldozása forrasztotta sebét,

s bár szíve elhalt, ha sötét félelmek

űznek, s álomból sündörgő sírhant-láz

ölel, a szakadékból ma is felkarol.

Lényemnek erejét csak emléke szítja

a lét tüzébe, körém fonja a remény

selymes, szép ízét. Égi fénye áthatol

a múlt korhadó erdején, megvilágít

minden fájdalmat és tévedést, értelmet

nyer minden tegnap, az élet ánizs-kelyhe

ma csillag-vágyak örök-mécsén ringat el.

A természet tündöklő fénye rám hajol

ahogy a múlt a jelenben élni tanít,

egy csodálatos asszony lénye létemet

ma is kíséri, s önzetlen jelleme

a múlt hídján át a jövőbe vezet el.

2009. június 29.

Álmodó gyermek

Puha ónix tűzben ölel

az éjszaka, mezítelen csend

lüktetése verődik szívembe.

Hamvadó, lágy füstbe tört holdfényben

suttognak emlék-lombjaim.

Foszló köd-árnyakban követ

a gyász, rámborulva Téged fest

homlokom ráncaiba. Nincstelen

koldusként, homályt lehelő szélben

is őrzöm még lét-romjaim

múltba bomló rögjeit. Csupasz

csillag-permet simul sorsom

partjára, lángja melegében

anyai szíved némán átkarol.

Már vállamra omolva kutat

a közeledő hajnal, könnyekkel mosom

horizontját. Reszketve nézlek

míg bíborán ébresztve hozzám hajolsz.

2009. szeptember 18.

Hol a csend suttog

Alkonyatba hull a fény, múló

idő kövein lépkedek, szememben

emlék-lángok égnek.

Árnyak követnek, ködbe fúló

amorf testük most elsimul kezemben.

Itt vagyok, nem félek

már, érzem a sötét sem bánthat

melletted többé ezen a szent helyen,

de pőrén sírod felett

húsomba vág ostorzó bánat.

Letérdelek, téged súgva megremeg

a tegnapban felejtett

illúziók ereje bennem, arcomra

vacogó könnyek karcolják

a szeretet ősi nyomát.

Simogatva borulok hideg hantodra,

tövisként tép a valóság,

csupán hideg föld homlokát

ölelheti ma át reszkető karom,

s holt sóhajként roskadok

a gyász mély tavába.

Enyészetet csókoló múlt rám hajol,

fázós csendjébe olvadok,

hisz minden szavában

Téged hallak drága édesanyám!

Gyermekként nyöszörög létem, forró kín

pokolig gyötri szívem.

Hiányzol! S itt a csend lélek-halmán

vér a vért halálon át is megtalál, hív,

s ez az én menedékem.

2009. szeptember 21.

Emlékek templomában

Rozsda égette tegnapok lábnyomán

csókot lehel rám az enyészet

ajka. Körülöttem könny - avart

reptet a fáradt szél.

Feldereng sok letűnt, régi állomás

amíg fátyolos szemmel nézem

a kullogó őszt a fák alatt,

s a kolduló dér

otthont keresve, csendben bőrömön veti

meg ágyát. Akár egy szertefoszlott álom,

arcomra hull egy sápadt falevél

haldokló sóhaja.

Emlékeim szirmait csokorba szedi

a természet, rekedt némasággal állok,

minden mi elmúlt, bennem hazatér.

Megfakult óhajba

lobbant szerelem elhamvadt íze csorog

le rám a lég hűvös ujjain, és lágyan

összefolyva fájdalmam sós patakjával

megdobbantja bennem

letűnt szépségét. Puha léptekkel oson

felém a kép, tudtam örülni ártatlan

gyermekként, s hinni a sors angyalában.

Egy bús árnyék lebben,

lángra gyúl a gyász mardosó

tüze, jelenemet nyaldosva taszít

kínok börtönébe. Érezlek idebent

most is édesanyám.

Tövis lánccal vert, csavargó

létem sajgó valósága még vakít,

de e helyen életre kel újra szívem,

mert Téged itt talál.

2009. szeptember 20.

Gyász-könnyek

Rezzenéstelen arccal néz

rám az éj, kezein átkarol

a fájdalom sorvasztó tűz-lánca.

Ujjaimon olvadó dér

hűvös csókja hideg lázba fon,

elborít az emlékezés árnya.

Szememből lobbanó gyász-láng

szomjasan fonódik körém,

cseppjei szilánkokban hasítják

bőröm, élükön utat vág

hiányod, s maró csöndjén

hull darabokra bennem a világ.

Mint egy sötétben eltévedt

gyermek, úgy reszket és félve vár rád

lét-sóhajom, patakzó vér

karcolja újra elmémbe

a halál igazát. Édesanyám,

nélküled halott minden fény.

2009. Október 5.

Oldal: Édesanyámnak
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat