Szélharang

A lég sóhajából fogant

dallamod, fények húrjait

simogatja ajkad.

Fák leheletén lobban

csókod, Égtárnák útjain

hegedül szavad.

Felhők csendjét ringatod

szűz-szonettbe, hangod

bársonya hull kertek tavába.

Köd ízű, könnyes illatod

pőrén hinted el, arcod

ősz-gyöngyén ül léted magánya.

2010. Április 7.

Lélek-pecsét

Napjaid kalászát érleled

egymagad, míg csended íriszét

könnyek égetik a múltba.

Az idő sóhaja létedre

árnyakat vet, emlékek kilincsét

öleled magányodba fúlva.

Perceid földjén újra elszárad

a hajnal magja, ha a gyász

forró gyantája átszántja.

Lélegzeted szekere megfárad

harcaid nyomán, keserű láz

tövisén jelened lápvájat.

Enyészet kaszája figyeli minden

lépésed, éveid prizmáit már

fájdalom-ködbe mosták sorsod

lombjain elhullt életek. Hited

gyertyája kihűlt csonkjaiba zár,

a törvények bilincsét hordod.

Meztelen valódban szavai

koszorúzzák ostorzott elméd,

világodon lemoshatatlan viasz

dermed, élet s halál ajkai

igéznek, léteden örök pecsét

az írás, burokba gyűrve holtig ringat.

2010. Április 7.

Rezdülő lét

Fénykalászok karcsú teste

ring a szélben, sóhajuk illatát

szórja ajkain a lég.

Megremeg a felhők keble,

ahogy rányitja őspitvarát

a tavasz, s mennyei vér

csordul a Föld meztelen

redőibe. Pőre lélek-láng

lobban, ébred a természet,

hajnal-zamatát cseppekben

hinti a lét, bársony kéjjel vár

már az éj holdszirmok csendjében.

2010. Április 6.

Pillanatok

Hajnalfüzek bíbora sarjad

az Ég füst lehelte rónáin,

pille léptű tavasz ballag,

földek hűs lankáin bóklászik.

Sápadtra gyűrt fény eseng

a felhők ködgyöngyös ajkán,

fakó arccal életért lehel,

hamvasan pillog a szél talpán.

Rügyek sóhaját ringatja

a tér, lélegzetük nyomán

virágzás-parazsak izzanak

fel a fák kérges homlokán.

A lét kelyhe szétteríti

lélekszirmait, s csókja

magvait búgva hevíti

megújulás-mámort ontva.

2010. Április 6.

A bánat csendjében

Percek hantjain riadt

csend, emlékek sivár

katakombái suttognak,

elhaló, pőre visszhang...

Hulló estpára zihál

ajkamon,  koldus uzsonna

egyedüllétem asztalán.

Némán magamra húzom könny

szőtte valóm köntösét,

míg az ősz zamatú magány

belém kuporodik, s köd

égett sóhaján ösztökél

inni a szavak utolsó

nedűjét. Csókokból font

köldökzsinórt sirat a jelen,

létem tenyerén húzódó

sorsod vonala most kibont

rostjaiból, hamvaimba temet.

2010. Április 7.

Hamvak

Percek függönye mögött 

bújok, csitulva nézem, ahogy

sorsom gyöngyei gurulnak

az idő medrében.

Tenyeremben évrögök

porladnak, s pillanat-lapok,

vezeklésem tüzén úgy hullnak

el, mint lángpernyében

fogant hamvak.

Már könnyeket sarjaszt a vágy

bánattal hímzett sóhaja,

ólom éj súlyán vánszorgó

holt-eső, cseppje arcomba vág...

Forró acélból font lakat

létemen, hamvaim gyászolom

burka alatt.

2010. Április 8.

Az éj sóhaján

Ében homály varrja paplanát

most az Égre, gyöngyházba derengő

tűzzel lobban redőiből a Hold.

A csend álom-hímzett damasztján

időszirmokat éget, s esengő

lelkem templomában láncokat old.

Könnyrezdülés meztelen ritmusán

lüktet, a lét zsoltárán olvassa

emlékízű századok arcát, s lehel

imát parttalan sorsokért, hitsubát

sző a tétova léptű holnapra,

sóhaján átmossa a hamvadó jelent.

2010. Április 10.

Éj tenyerén

Hűvös harmatcsepp vajúdik a szél

homlokán, míg sóhajjá szelidül

játszi lüktetése, s az alkony

meztelen testén szétterül az éj.

Szénfények illata, cseppnyi tűz

a kávézaccal csókolt álomarcon,

mit csillagfüzek lángja ringat

csendesen. Tenyerébe zárva szunnyad

a világ, megannyi sorstalan lélek,

ráncain remény-koldusként tikkad

a holnap. Redőibe gyűrt kutak

peremén lehajtott fejjel lépked

a szó. Bőrébe égett életek,

hegek pőre kagylóhéj-jászolán,

lomha mozdulat-kérgeibe hímzett

tudatok tükre. Rostjaiba tépett

lét szomjazik vágyak örök zátonyán,

gyöngyébe takarva őrzi még a hitet.

2010. Április 10.

 

Hold-szonett

Lassan elhull az est az éjszaka

ajkán, hajnal-látomásként dereng

íriszébe a Hold, s fényhamva

gyöngyharmatként perceimbe csepeg.

Létem tenyerébe hinti álom szőtt

csendjének szirmait, s lélek-ölén

dajkálja a sorsomba cserzett időt.

Sóhajából puha burkot fest körém,

vajúdó tegnapom könnyzáporát

emlékfelhővé simítja. Csillagból

lehelt köntösbe bújtat, árnybrokát

múltam kabátját levetve pillantok

arcára, rezdülései zálogát

magamban szűz imaként ringatom.

2010. Április 10.

Oldal: Verseim vegyesen
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat