Könnysóhaj
Ködhímzett, hűvös estpamlagra
dőlnek álmaim, míg
a percek sivár hantjain a rám font
idő bilincse magamba láncol.
Léleklombjaim csendavarba
hullnak, seb horzsolta hit
imák sóhajába mossa a távolt.
Halott ízek húsába hántol
a nincs, s a keserűség gyalázattal
itatott derengése táncol
íriszemen, könnycseppé foganva
magányom tenyerére ül. Ajkába mar,
hol nyomorrá bénítva vádol
az emlékezet. Térdre roskadva
iszom szavait, haldokló visszhangként
remegő lehelet varrja darócát
létemre, pillanattá hamvadok
érintésén. A veszteség viaszként
ég retinámon, s a gyarló vágy
fókuszában fájdalmamba halok.
2010. Március 27.
A hús alatt
Kábult rianás zörren
a csend talpa alatt,
amíg emlékhantokon térdel
szívem. Rongyolt hit ölel
testébe, szilánk-avar,
gondolatok visszhangja éget.
Időrögök kövülnek tudatom
peremén, percek árnyai
szövik a bánat pókhálóját.
Holt csókok zsoltárán kutatom
nyomaid, tegnapok vállain
sírva hordom kettőnk gyászgyolcsát.
Vérembe itta magát angyali
illatod, most acél-liánként
bilincsel sóvárgott ízedhez.
Szerelmünk sárguló lapjait
simítom, ajkad úgy innám még,
én kit sorsodból lelked kivetett.
2010. Március 29.
Csak a csend
Napok rónáin kullog
a miért, barázdákat szántva
perceim homoksivatagán.
Hegek gyolcsát húzom
magamra, a fény holt tárna
lett, enyészet kormos csillagzatán
sápadt a régmúlt ködburkos
felhőibe. Elhalt pusztaság,
szél csonkolta emlékpart
a most, nem ölel más, csak a csend.
Tövissel fojtó időhurok
szilánkos indaként kússza rám
árnyait, míg belém mar,
lehántolt létem sírboltjába fest.
Visszhang zihál bennem, elnyűtt
sóhajok könnye cseppekben hasító
láva, perzseli fel erőm vékony
bőrét. Hitem olyan, mint aszálytól
cserepesre égett föld, magtalan
tarló, kiszikkad sorsomból.
Penészfüzek átható illata reng
belém, a hajnal színe letűnt
pillanat, homály izzad, vakítón
íriszemre. Bénult akarat, félholt
derengés vagyok, tegnapok lapjairól
írnám a jelent, hisz oly arctalan
minden rezdülés, homlokom
redőin nem sarjad már csak a csend.
2010. Március 29.