A holnap partján
Emlékezésbe hamvadt jelen
tónusain dereng létem,
estbe alvadt fény csak a múlt.
Ködvirág illatú csendem
issza az éj, súlytalan lépek
magamba, tűnődésbe gyújt
egy pillanat, álmok sóhaja
vajúdik bennem, arcomra
simul az idő tenyere.
Szélharangok szűz szólama
ringat, dallamán hajolva
becéz a tavasz. Szemembe
révedt évek íriszén látom
pislogni a gyöngytüzű hajnalt,
szirtjeiből építi a holnap
partjait, itt többé nem fázom
a kételyt, új világgá sarjadt
sorsom végre lélegzésbe lobban.
2010. Január 24.
Magamba hullva
Tegnapokká sápadt jelent
tartok kezemben, tenyerem
ráncaiba metszi ősz ízét.
Árnyindái közt csak egy szomjazó
fényvirág vagyok, tűnő létem
homlokán emlékekből elcsent
perceim szövik lepergett
napjaim törött gyöngyszínét,
s holnapokba fűzik korhadó
béklyóimból kitörő énem.
Sorstalan hitem áthajol most
a nincs kongó szakadékán,
s rám nyitja szemét az élet.
Csendízű holnap sóhaja simul
belém, hajnala szűzi illatát
lélegzem. Ámuló párnámra folyt
a remény, könnyek hamvas héját
lehántja, már nincs többé métely,
mi tövissel éget, lángja kihunyt,
látom a jövő lélekcsillagát.
2010. Január 24.
Lélegzem
Csend zamatú reggel virrad
rám, múltamnak rozsdás árnyait
íriszén porlasztja semmivé,
s fényillatba fon az élet.
Tegnapok földjébe szikkad
a fájdalom, karjába zár a hit,
az emlékezet, mint cseppnyi éj
ha a horizontra réved,
lehántja idő ette kérgét.
Lelkem gyűrött arcú est
volt csupán, de a hajnalból szőtt lét
tömjén füstje holnapba lehelte.
A kétségek dohos mérgét
reményszelek fújták el,
újra lélegzem, a köd arcú tél
tavasszá hamvadt a jelenben.
2010. Január 23.
Csak létcsepp
Tenyerembe sápadt karcolat
csak a jelen, mint korhadó
fa kérgét az percek, lassú
elmúlásom az anyaföldbe
olvaszt. Idő csókolta arcomat
majd estbe tört fény porladó
emlékké aszalja. Hamu
illata itatja napredőkbe
gyűrt sorsom, vérembe alvad
átható éjíze. Rozsda ködöt
lehel rám az évek
ajka, árnyszirtekre csalja
a hajnalok tüzét. Avas
lett a ma útja, pillanatrögök
szilánkja penésszel éget,
létem holt damaszttá varrja.
2010. Január 23.
Az éj csendjén
Álmatlan ködbe dereng az éj,
árnyvirágok szirmain takarja
be létem meztelen húsát.
Csendzamatot lehel rám a szél
tüdején, bőrömre hamvasztja
a kiégett idő búját.
A Hold sápadt borostyán íriszén
fénymorzsákat hullat, mint hajnal
éhező koldusnak, a percek
fűzfaágán emlékek kilincsét
simítja tenyerembe. Alvadt
könnyek zúzmaráin belém csepeg
az évek lélekíze...szótlan
terülök szét a pillanatok avarán,
rezdülésük csontomig lobban.
Párás lélegzetű opál csókban
égek a régbe, míg a tegnap tavaszán
a holnap gerince belém roppan.
2010. Január 28.
Absztrakt valóság
Ónos félhomály sápad
arcomra, mint haldokló
lepke, zuhan szívembe
a csönd. Csak ködös tárlat
az est, ujjain alvadó
tegnapok mámora ívet
hasít, tudatomba karcol.
Árnyékgomoly tekereg
szememre, csonka füstvirág
bont kelyhet, ébred a Hold,
holt szirmain csepereg
létből sajtolt tűztintán
a túlélésbe vakolt
hajnal. Felsejlő csonthéján
araszol felém az élet,
lélegzetén fény hajol
hozzám, s a holnaplétrán
kapaszkodom, magamba égek.
2010. Január 28.
Az évek vizén
Hunyorgó tegnapok íriszébe
réved létem, álmok alvadtak
emlékké utamon, s lassan
árnyékba halt a fény.
Könny fagyott lelkem zsilipére,
köd itta bánatavarban
az elmúlás arcába takar.
Csendbe metszett szél
sikoltja magányom, átszakítja
múltba sápadó hajnalom
tüdejét. Éjtajtékok mossák
hitem, az idő rám hasítja
magát, szú ette falakon
látom, ahogy enyészetet fon rám.
2010. Február 20.
Emlékek magányán
Árnyak sóhaján hajol rám
az éj, magamba tapintom
a némaságot, s lassan csenddé
alvadnak bennem a könnyek.
Sötétté foszló estredőkbe gyűröm
magányom, kihűlt alkonyláng
az idő, csontomig szakítom
kínzó erejét. Most oly csekély
mit lelkem nincsébe ölelhet,
hát emléked morzsáit véremig fűzöm.
2010. Február 21.