Téged látva

Szétfolyt vízfesték paplanja reszket,

csillogó ködében tiszta szemed.

Vízbe süllyedt templomok harangja rebben,

hajnali láng gyúl körülötte csendben...

Csipkefátyol árnyékai hajolnak felém,

csöndesen kelti fel a könnyet a remény.

Körülötte néma szobor meredve áll,

felettem suhan szárnyain a homály.

Álombéli emlék csöndes mozdulattal átölel,

rózsái tengerén talál rám a szerelem

2003. Február 28.

Eltévedt lángok

Emlékek lángja lebben,

szótlanul ég a szív,

árnyak őrzik lelkem,

előttem kettétört kép.

Üszkös utak sötét

mezején csak parázs,

kormos tüze hozzám ér,

mint éteri holt varázs,

hamvaikban Te és én

porrá égünk csöndben,

hamvainkban izzó kéj

nem búcsúzik tőlem.

Lassan elmerül lelkem,

megnyílnak letűnt utak,

mint nyughatatlan szellem,

lengenek a régi hidak,

égi fény teste táncol

a messzeség fátyolán,

két szív, mely így lángol

tegnap tűnő mámorán.

Úgy égtünk halkan a sors

tajtékzó düh ritmusán,

mint se nem élő, se holt,

csak tébolyogtunk talán,

megtört szárnyunk sebeit

hordoztuk, csupasz lelkek,

úgy őrzik emlékeik,

mint árva, koldus gyermek.

Éhező, tépett vágyak

új életre keltek,

azt hittük, minket várnak

örök tüzű fények.

Messze útról érkező

megfáradt, két vándor,

szívükben forró tűzeső

parázsban még lángol.

Megtévedt szívek, Te és én,

a lét útján két hontalan,

szerelemben tán hazatér

meg nem értett otthontalan,

kik reménytelen útvesztő

börtönében összeértek,

ma minden emlék könnyeső,

martaléka régi tűznek.

Két apró láng, Te és én,

egymást gyújtva szárnyra keltek,

lángok vakító szép tüzén

szerelmükben eltévedtek.

2009. Február 12.

Az idő óceánján

Hol egybefutnak égi

fények, s a lét húrjai

megrezdülnek, az ősi

földek tajtékzó partjai

között csorognak szívünk

porrá hamvadó könnyei,

s összeérnek lelkünk

kitikkadó reményei.

Elmosódott, dúlt szigetek

köd lepte öblének sodrán

látom múltunk kiégett

csónaka ring búsan, lomhán.

A szív sóhaja remeg,

lángja már hamuvá folyt,

a lélek szótlan mereng,

mit mélyen magában hord

kiégett csillag tüze csak,

de lüktetése olykor

még parazsában lángra kap.

Morajában vihar tombol

emlék illanó mámorán,

hol a régi tűz izzik

szívünk remegő sóhaján,

vére erünkbe áramlik,

sodródom, a gondolat

kis hajója útra kelt,

tengerén két árny alak

összeégve társra lelt.

Megborzongok halkan, lényem

elmerül letűnt csillagunk

fényén, érverésén érzem

könnybe fúlva lángolunk.

Teste fájó remegésén

szíve néha feldobog,

őrzi kettőnk reszketését,

mi észrevétlen fellobog

ha leégett hídjaink

romjaiban kutatunk,

s elcsitult kínjaink

martalékán sodródunk

az idő óceánján,

hol szívünk óhatatlan

csak újra egymásra talál

rég elveszett csónakunkban.

2009. február 14.

Tűzmadár

Derengő kis vágy galambok

sóhajai verdesnek bennem,

megtört szárnyú, bús angyalok

búgva titkokról mesélnek...

A tegnap foszló köntösét

rám terítve halkan sírnak,

csitítva szívem dübörgését

érintésük mélybe ringat,

hol apró, rongyos remény láng

sejtjeiben könny mosta tűz

tépett múltam egére száll,

perzselő füstje feléd űz

még olykor, íze erembe

csordul, csókolva oldozza

s jelen csomóit, szemembe

szórja lényed, így foltozza

darabokra hullt tegnapunk

szétmálló, karcos képeit.

Talán nyirkos ködbe fagyunk,

de ma még csillag kéjeid

visszacsengő hangja muzsikál

fülemben, hogy hamvadó érzést

tűzbe leheljen megtalál,

felébresztve parázsló féltést.

Halkan síró, törött hárfa

húrjai remegnek vérem

csorbult lélegzetén, lázba

pendíti szomjazó énem

korhadt koporsóba zárt, kihűlt

arcát. A csendből úgy sejlik

felém szíved lüktetése,

mint égi fény, hitét nem rejtik

előlem falak, lobbanó szárny

simítja dobogó testem,

múltunkból lehulló könnyes árny,

szerelmünk letűnt naprendszerén

suhanó tűzmadár, fuvallat,

mi belém ég, selymén fekszem én,

lelkembe forró nyomaiddal...

2009. március 21.

Holt vizeken

Szürke virradat, csend-pora szitál

az éj szétmálló árnyai között,

a fáradt szél, mint zúzmarás gitár

csak halkan pengeti ezüstös köd

sóhajában álmaim fonatát.

Kihalt szirtek öblébe bezárva

sápadt tajték rajzolja vonalát

időm partjának. Felizzó, árva

parazsak most Hold-cseppenként úsznak

az emlékek tengerén, a jelen

medrét törve holt remények fúlnak

fénytelen habok mélyébe. Remeg

minden érzés bennem, holló-mécsek

tüzét őrli az idő malom, míg

keserű könnyek ízén remélek,

a múlt csók fuvallata megérint.

Fakó vizének tükrében látom

szerelmünk síró rezdüléseit,

rajta a lét csak szétporló lábnyom,

el nem nyeli kínja zendüléseit.

Megfagyott korallok ösvényein

zátonyra sodort a fásult reggel,

mert még az enyészet törvényein

is lángunk hamvain ébredek fel.

2009. augusztus 20.

Oldal: Emlékezés
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat