Szendergő mezők

Derengő, halvány lüktetés

csöndjében úszik mellettem

a táj, méla tündöklés

simogatja a természet

szívét. A hajnali homály

álmatag ölében nézem

a láthatár bíborát,

a földek deres testét

ahogy merengve pihen,

míg az első bágyadt fény

zuhatag szálakat szőve

kibontja szép szirmait,

s a békés mezőkre

teríti selymét. Pirkad

az égbolt, tengere alatt

sarjadó zöldekből illat

pára száll, mint égi harmat

ringatja a reggel lelkét,

miközben életre kel

a világ, méhéből a lét

keblén szunnyadó redők

sóhaja száll. Halmaikon

remegő hajtások, égből

hullva ragyog lankáikon

a halvány aranyba olvadt

ébredő Nap tüze, lassan

elhinti ízét a fáradt,

szendergő mezőkre, halkan

átkarolva felcsókolja

szemükről a puha álom

leplét, nézem hogy oldozza

béklyóik a könnyű bársony.

2009. április 4.

Lélegző világ

Szívdobbanás remeg a hajnal

suhanó tüzének bíborán,

csak a csend piheg még halkan

a lét kitáruló birtokán,

fénybe lobban a pislogó táj

lelke, mézszínű fátylat von

a szuszogó keblű, vén fák

köré a napsugár. A lombok

keringőt táncolnak a szél

lágy muzsikáján lengedezve,

virágba borul a pille rét,

harmat csillaga permetezve

fürdeti rózsák s nárciszok

mennyei illatát, zöldell

a mező lelke, pázsitok

érverése kúszik sejtembe.

Lobogó fűzfa fürtjeivel

játszik a tavasz bársonya,

az erdő víg tündéreivel

suttog a világ, bárhova

nézek lüktet körülöttem

az élet, a szűzi természet

égi sóhaja száll fölöttem,

belőle születek és élek.

2009. április 5.

Hajnali köd

Még bágyadt homály

csókolja a földek

éji hideggel szórt

lankáit, nesztelen

pirkad a világ

szendergő, hűs csendje

dalolni, szürke folt

leple a meztelen

Nap szívét öleli.

A tájon tejfehér

amorf testű paplan

könnyű fátyla úszik,

selymének tüzei

simogatják a ledér

barázdákat halkan,

érverésük kúszik

lassan a hajnal

tengerként hullámzó

öblébe, fülemben

hallom tiszta sóhajuk

himnuszát, mint angyal

óvják a szunnyadó

természetet, ünnepel

a lég, égi szózatok

könnyű húrjait pengeti

az ébredező fény,

az első napsugár

remegve oson át

a reggelen, még ízleli

az olvadó sötét

bársonyos illatát,

pille ezüst záporát

harmatba fonja

zajtalan mozdulattal,

csak nézem játékát,

tovatűnő röpke létét

a hajnali ködnek,

emlékeit szórja

gyémántpor fuvallatban,

míg törékeny csodáját

ámulva iszom szépségét

illanó gyönyörének.

2009. április 11.

Olvadó földek

Lassan messze úszik a tél

lomha, sűrű szürke leple,

kibújik rejtekéből a fény

madara, a mezők teste

alámerül gyöngéd kezének,

színárba lobban a határ

gyűrött arca, bús szemének

sugarából harmat szitál

a kopasz barázdákra. Élet

sarjad a puszta mélyben, a dér

apró sátrait az Égnek

rejtekébe vonja, ezer ér

bontja ki csatornáit fáradt

redők ébredő tüzébe

csorgatva erejét, s bágyadt

álmukból dús magvak völgyébe

suhannak a szendergő földek.

Dermedt tagjaik nyújtóznak

a nap ölében, s szép zöldek

selymében ragyogva virulnak.

2009. április 13.

---

Hajnali Hold

Pihegő, ködös kábulat ült

a  lég arcán, fehér homály

selymes leple fáradt, kihűlt

földeket ölelt, még lomhán

úsztak a halvány kékben sejlő

fellegek, a hajnal álmos

szeme kigyúlt, mint égi sellő

suhant rejtekén a vándor,

öblös testű Hold. Szép lassan

ébredt a természet, a vén

zarándok könnyű, hangtalan

léptekkel rótta a párás Ég

fénybe csorduló pázsitjait,

a harmat szomjas cseppjei

simogatták bágyadt lángjait,

míg a pirkadat sejtjei

szívébe hullatták friss ízük,

a Hold erezete remegve

szívta magába lágy tüzük,

s én néztem ahogy lebegve

elbújik a szelíd, derengő

reggel tengerén, gyönyörű

lelke itta a múló idő

kelyhének zamatát, tündöklő

percek keblein ringatózva

figyelte, hogy ébred a világ.

Lélegzete titkolózva

fonta körül lényem, némán

szórva álomba olvadó

szikráinak dús aranyát,

még a zajtalan dobbanó

pirkadatnak adta magát.

2009.április 13.

Tavaszi alkony

Lassan elpihen a világ,

a napsugarak mézszínű

fátyola bíbor aranyba

olvad a vén, öblös láthatár

álomba ringó tengerén.

A réten megannyi virág

kelyhe bezárul, rőt ízű

hullongó árnyak harangja

köszönti az estet, száz bogár

szuszog az erdő rejtekén...

Derengő, mélykék gyújtja fel

az éjjel sejtelmes tüzét,

tücskök zengik az andalgó

szürkület varázsos dallamát,

békák kórusa harsogja

a tó partjának himnuszát.

Sötétlő hullám suhan el

a tájon, az Ég peremét

szikrák borítják ragyogó

mécses fénybe, a fák illatát

szórja a szél, s foltozza

a csöndnek tiszta ritmusát

megfáradt szívek magányos

sebeire. Selymes alkony

harmatát issza a lélek,

béke terül el a szendergő

földeken, a lét birtokán

vágyak égnek. Áhított

reménység izzik a hangok

suttogó árján, az élet

méhe kitárul a lebbenő

est törékeny csodáján.

2009. május 17.

Tavaszi szél

Balzsamos lég taván

pengeti a fények

csillámból szőtt húrjait,

pillegő napsugár

kacag kezén, lélek

dallamot szór útjain,

perlekedő árnyak

táncolnak át ölén.

Pihe csókokban érint

ajka puha selyme,

láthatatlan szárnyak

habos felhők fölé

repítik, s ott nézi

a végtelent. Leple

alatt mézfátyolba

öltöztetett lombok

suttogják felém égi

hangját. Álmodozva

szökken zöld dombok

hűvös rejtekén, régi

tündöklő vágyakat

lebbentve a tájon,

az Égen szerte szét.

Leheletként ízleli

a hajnal-pír első

szívdobbanását,

bíbor tüzű lángnak

cirógatja fájón

gyönyörű tengerét.

Csak csendesen figyeli

az este derengő

fellobbanását,

bársony arcú alkony

ablakában várja

a csillagok szikráit

kigyúlni az Égbolt

tiszta peremén.

Éteri dallamon

dúdolt tiszta árja

még szívemben visszhangzik,

az andalogó vén hold

mosolyogva köszönti

míg átöleli lágyan

szerelmes tavaszi szél.

2009. május 18.

A tavasz öblén

Derengő égi fényben

kinyílnak a virágok

színpompás kelyhei. Harmat

gyöngyszínben játszó cseppjei

mosdatják a hajnal

halovány rózsás arcát,

a Nap aranyló mézben

hinti el a tisztások

leplén az ébredést, halkan

nyújtóznak a fák, szemeik

zöld hullámként lassan,

álmodozva ringatják

a reggel hűsét. Mennyei

illatok dús kavalkádja

lebeg a szellő bársonyán,

könnyű íz - patakként lengve

a táj lelkébe csorgatják

csodáiknak árját. Tengernyi

fűszál puha táncát járja

a mezők ölén, suttogás

remeg éteri dalt zengve

a lombok között, vadrózsák

szirmait cirógatja

a lég selymes fuvallata,

fehér felhők andalognak

az Égbolt kék tengerén,

dalos tücskök víg szívvel

muzsikálnak az erdő

csendjében, kis madárkák

éneke cseng a természet

lét - húrjait pengetve.

Bársony ujj simogatja

a tó tükrét, elsuhanva

hetyke árnyak bandukolnak

végig forró peremén.

Lüktet köröttem minden,

érzem a tavasz sejlő

tüzének varázslatát,

fenséges élet - méhének

lázát iszom reszketve.

2009. május 18.

Suttogó fák

Hol kacagó szél táncol

Égbe nyúló testek

lengő lombjai között,

angyalok könnyének

ezüst harmatát szórja

a hajnali napfény.

Zöld erek lelke lángol,

vigyázó, vén szemek

figyelnek, régi őrök

álmok dús földjének.

Morajuk lágyan ontja

a csönd meghitt ízét,

ajkaik a csillagok

tüzéből isszák

az élet gyöngycseppjeit.

Szívük feldobogva

remeg át a lég tiszta

tengerén, égi vágy

selymes hűse fellobog

s dúdol halk imát,

míg lüktető sejtjeik

a mennyei honba

fonódva élet - szikra

mézszínét pára - láng

kelyhébe vonja.  Halk

tündér - szerenádot zeng

rebbenő sóhajuk,

ámulva hallgatom mit

elmesélnek pőre

álmodozó szívemnek,

átkarolnak, már csak

érverésük fátyla leng

köröttem, lágy csókjuk

úgy hull pihegve rám, mint

eső tikkadt völgyre,

bennük rezdül a minden.

2009. május 18.

Oldal: Természet, évszakok csókja
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat