---

Az éj mólóján

Végtelenbe vesző időstég

rönkjein állok, kobaltszín

árnyak tenyerébe szunnyad a ma.

Alkonypartokból kinőtt éj

körülzár, emlékmoha sír

talpam alatt, létrostjaimba varrt

évek zamata. Mint ében fűz,

úgy hajol most rám a sötét

szárnya, felettem csendtűzként

égnek a csillagok. Légbe hűlt

álmok köd mázolta kövén

reszket sóhajom, percdűnék

gödreibe temetem fagy rázta

könnyeimnek magányát. Felsejlő

mámorok ősz ízén kereslek,

ringasd újra holnapom arcába

a Nap lélektüzét! De a derengő

távolság rőt habjai elnyelnek.

2010. Március 17.

Hamvak között

Ólomgyöngyökből égetett köd

arcán gubbaszt a csend,

idővarjak kárognak, létem

pernyéit koldulva ülnek vállamon.

Évek hántotta, mohás lélekrönk

vagyok, dér lepte éjkert,

csontredőkbe avasodó énem

vajúdó percinait számolom.

Fényrögöket forgácsolnak sorsom

árnyai, a jelen lapjai már

üszkös pormorzsákká hullottak rég,

a múlt retinámba aszalta forró

pestisét. Tűz itta könnylombok

szirmai holt illatú lázmáglyát

emelnek homlokomra, láng szőtte szél

szilánk-koszorúját keresztként hordom.

Enyészetbe tágult emlékek tárlata

sikolt vérem alatt, párás dohzamat

fércelte, penészes füzek hajolnak

tüdőmre. Füstindák ölelik magukba

leheletem, gyász-szirtekre sápadva

vonszolom világom, parázsba olvadtan

kucorgok, önnön perememen karcolva

a holnapot, hamvaimba jajdulok.

2010. Március 22.

Csendszilánkok

Ködormok sóhaja szövi át a lég

ón égette damasztját, kérges arcú

idő perclombjain jajdul a szél.

A hajnal íze darócba font gyapjú,

redőibe tágult illúziók cseppje

mélabúval simul rám. Ónos felhők

derengő tenyerének vajúdó csendje

igézi belém az emlékezet sejlő

leheletét. Könnyből fogant remegés

ajkamra hull, árnyrögök horzsolják

lét-bőrömet. A hangtalanság kertjén

áporodott őszbe kucorog sápadt

lélek-prizmám, íriszem homlokán

a lélegzés ólom zamatba fárad.

Már holnapom karcolják a jelen

tövisei, a hit lángja magányba

préselt avar-lenyomat csak bennem.

Cserzett némaság szilánkos hamvába

takar a pőre világ valója,

elvetélt évek éjpernyéje kövek

holt burkába zár, érzem tarlóra

vet e magtalan sors, s méhébe ölel.

2010. Március 22.

Könnyekké hamvadva

Csendből égetett árnyfüzek

fércelnek húsukba, sorsom

retinájába lobbantják a ma

csupasz ízét. Hulló vágytüzek

viaszláncait még hordom

lelkemen, amíg könnydarócba varr

hiányod, a tudat valóságba

hántolt, érdes máglyáin hamvaszt

magamba. Vajúdó fénycsepp

vagyok, szomjam puszta gyarlósága

feszít az idő gerince alatt.

Létíriszem sóhajba révedt

lángszirom, az elhullt álmok morzsáin

mégis ajkadra simulna. A távolság

ködtenyerén elmédbe tépett

parázs vagyok, mit gondolat-porrá hint

jelenünk az emlékezés jászolán,

s gyűrűibe zár a múlt kérge.

2010. Március 24.

Éjbe szűkülve

Elkorhadt hamvakra hulló

est ölel, holdprizmán dereng

a ma, s karcoktól fakult

lélekretinája magába zár.

Sejlő percek vizén úszom,

szótlan sóhajként feslek

ki az idő gyászba halkult

ritmusából. Érdes ködgyolcsba hánt

a magány, létíriszem redőit

valóságom ostorán hasítja

szét. Csendrongyokból fércelt

könnyek szövik éjem arcát,

pillanatráncként égek avas

bőrébe. Illúziók felhőit

ringatom önhantomba szakítva,

kortyolom visszhanggá égett

csókjaid, s a sötét ajkán

foszlok el a tegnap kérge alatt.

2010. Március 24.

Álmokba foszlok

Egyedüllétem magány-kérges

zátonyán könnydarócba takar

visszasírt sóhajok füze.

Csendzáporomra kövült métely

ég létemen, tarlóra aszalt

parázs, szomjam sóvár tüze.

Az idő burkát magamra

hántom, percek íriszére álmodom

fényed illatát. Sorsom lehelete

ajkad mezőire hamvadtan

hull lelkedig, meztelen távolok

ízén feszít a vágy, derengve

kapaszkodom lépteid gyolcsába.

Árnypokróc aszott leple simul

bőrőmre, a jelen tört cserepei

karcolják elmém holt lángok porába.

A tudat ősi ostora nem csitul

egy pillanatra sem, vérembe pergeti

az ébredés űrrel ázott zamatát.

Illúziók visszhangja hördül

tüdőmig, tenyerem parttalan

medrében ringatom cseppjeik harmatát,

lényem egésze merengésbe őszül,

míg redőikbe halok hangtalan.

2010. Március 25.

Rongyosra fázva

Magány lehelete remeg

bőrőmbe, csontjaimba markol

odvasodott szilánk-kezén.

Tüdőmig tépi csendem

doh-illatát, burokba vakol

ujjairól csorgó penész.

Létem gyolcsát cafatokra

hasítja, holnapért vajúdó

sóhajom pernyévé szaggatja.

Lelkem damasztját marcangolja

széjjel, így leszek fagy zúzott

derengés, rongyokra hamvadtan.

2010. Március 29.

Meghalt a csend

Elhullt fényű ködárnyak

lombjai borulnak fölém,

íriszem jeges könnyfáklya

dermeszti hiányod ölén.

Percek csonthéja zárja

létemre kérges gubóját,

időm csonkra tarolt tárna,

kongó űrrel huhog rám.

Cserepeit hamvakra

törte a belém tágult

múlt, s béklyómmá aszalta

porhüvelyét. Őszbe sárgult

derengés birtoka már

a jelen. Emlékbe halkult

holnapom sóhaja, árnyak

pokróca golgotámba hánt,

csendem enyészetbe fakult,

holt szavak égette vájat.

2010. Március 29.

Tarlóra vetve

Parázsló gyöngyhomályba font est

gombolja rám árnyas zubbonyát,

perceim ború-homlokán emlékké

redőzött, lázittas vágyak ülnek,

puha csókjuk retinámba fest

téged. Imátlan érzés huhog rám

a jelen ablakából, csak pernyekép

ölelésed, illúziófüstnek

imbolygó tónusa...könnyek jászolán

még ringatlak magamban,

de magányom pusztáin sátrat

vert a távolság, s a múlt

rögjein enyészet porába zár.

Az idő kanócán lassan

csonkra ég létem, gyertyája sápadt

viasz marad csak, gyalult

ködszirt. Fájdalom égette lélektarló

vagyok nélküled, holnapom gúnyája

lett vétkeim daróccal gyűrött inge.

Tűzviharként tép rongyokra énem gyarló

szomja...felperzselt derengés, hullt tárlat

sorsom, kérgéből a lélegzés is kivet.

2010. Március 31.

Könnyavar

Árnyburokba zár megannyi

kicsorbult pillanat, gyantaként

ég rajtam a tegnap pora.

Az elmúlás köde nem tanít

feledni, mint hűvös, alvadt vér

ha megrepedt, hullok rongyokra.

A valóság érdes bőre

szilánkjain hasítja lélegzetem,

fázékony létszirmaim a csend

ujjaiba takarom. Pőre

sóhajom, akár letűnt évezredek

kora, megadással foszlik el

nincseim tajtékzó dagályán.

A veszteség forró viasza

ólmos magányba aszal, bánathamvak

terítik elém sorsom csatáját,

s emlékrögjeimből itt maradt

könnyek avara sírhantjába altat.

2010. Április 2.

Oldal: Fájdalom
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat