---

Fényre vetülő árnyék


Lépte elveszik, sárba ragad,
jövő fénye, árnyékot takar,
a múlt csak, mi mindent megad,
de az árnyék a fénytől, semmit sem akar.

Nem akar felhőben, villámcsapás lenni,
fénybe cikázó, vándorló idegen,
Hold palástján, mint apró ránc megpihenni,
tűzbe bújni, mint parázs, kin a hidegen.

Nem akar árny lenni, gyermek mosolyában,
sors kezében, ítéletet osztó pálca,
kacaj lenni, gúnyból,bánat otthonában,
lángok közt lobbanó, ördögök, vad tánca.

Fényre vetülő árnyék, hajnal peremén,
munkába siető, rohanó léptek,
izzadt tenyérbe, kialkudott nyeremény,
alamizsna, porba zsugorodott népnek.

Beton kar lenni, acél karkötővel,
rácsos ablakon besurranó Nap,
fal lenni, kit döntenek erővel.,
ki a fény helyett, csak árnyakat kap.


szhemi

Sóhaj


Úgy szeretnék csillag lenni,
távoli fények között lebegni,
minden éjjel egy utat járni,
s ha kell, ezer évig is rád várni,

Bekopogni ablakodon,
mint fény-csók ragyogni homlokodon,
rózsa pírja lenni ajkadon,
édes könnycsepp arcodon.

Mosolyodba belebújnék,
emlékek közt bandukolnék,
ha veled lennék, sohasem félnék,
jóban-rosszban veled volnék..

Vagy sóhaj lennék, mi elrepül,
csillagok közt, egyedül,
nem lennék többé, aki menekül,
ki tengerbe hullik és elmerül.


Sóhaj2


Úgy szeretnék csillag lenni,
távoli fények között lebegni,
bekopogni ablakodon,
mint fény-csók ragyogni homlokodon.

Minden éjjel egy utat járni,
s ha kell, ezer évig is rád várni.
Rózsa pírja lenni ajkadon,
édes könnycsepp arcodon.

Mosolyodba belebújnék,
emlékek közt bandukolnék.
Vagy sóhaj lennék, mi elrepül,
csillagok közt egyedül.

Ha veled lennék, sohasem félnék,
jóban-rosszban veled volnék.
Nem lennék többé, aki menekül,
ki tengerbe hullik és elmerül.


szhemi

Úton



Sötét út, amit járok,
mocsárba ragadt álmok
az út szélén és kiáltanak,
hazug szavakat.
De menni kell bármi áron.

Ollóm léptű percek
nyugszanak vállamon,
hajlott derekamba
hasít egy éles fájdalom,
még próbálok egyenesen járni.

Nem sietek sehová.
Hiába minden csillag
lángokba ragyogó fénye,
rám csak árnyék hull,
feketén emel ölébe.

Gyermekként még nem tudtam,
hogy minden lépés fájni fog,
a csendes napokat
felváltják átkozott viharok,
farkasfoga lelkembe mar.

Könny mosta ösvény,
kiszáradt erdőben kanyarog,
elhagyott madárfészkeken
most a bánat tanyázik,
felettem a fekete Hold ragyog.

Milyen bűn ára ez?
Miért fizetek vérrel a semmiért?
Miért fázom, ha perzsel a Nap?
Lázadni nincs erőm, koldus vagyok,
ki az élettől csak alamizsnát kap.

Sötét az út, amin megyek,
millió sebből vérzek,
nyüvek rágják testemet,
mert dögre gyűlnek a legyek,
ha már nem tudok felállni.

A gödör alján, már nem számit,
milyen út vezetett idáig,
itt mindenki egyformán halott,
és kit érdekel majd,
hogy a földön mit hagyott.


szhemi

Gyertyaláng


Lassú táncot jár,
aranysárga lángja,
viaszteste elfogy,
ha nem vigyáz magára.

A múló idővel
egyűt olvad teste,
napfénnyel nem játszik,
barátja az este.

De látott már sok csodát,
rövid életében,
szerelmesek forrtak
egy tüzes ölelésben.

Apóka fogta
párja ráncos kezét,
homályos szemében
könny mutatott reményt.

Kettesben elköltött
virágos vacsorát,
karikával pecsételt,
boldogság aranyát.

Látta Isten házát,
Krisztust a kereszten,
ha ráéget ujjamra,
nem sírtam, nevettem.

Mikor csonkok közt
pislákol csak élted,
ne átkozd a sorsot,
hogy te ezt nem kérted.

Lassú táncot járjon
addig is a lángod,
mert te vagy a sötétben,
ki a fényt vigyázod.


szhemi

Hajléktalan



Csendesen üldögél vackán,
mint idegent körbeveszi a világ,
kiköpné magából, ha tehetné.
Ócska gúnyáján a tegnap piszka,
s a hideg, dermesztő kövön,
egy magába fordult vézna test ücsörög.

Előtte a földön pár forint kuncog,
megcsillan arcukon a vén Nap sugara.
Rongy gúnyája, szél barátja,
a sok lyukon ki-be jár,
csiklandozza a vézna testet,
mit az átkozott sors, magának festett.

Nem szól senkihez, néma boglya a földön,
görnyedten kuporog, szeme fénytelen,
csak néha csurran ki belőle az érzelem,
vagy a fájdalom, s az idő véste barázdákon,
lassan útra kell, tétován földre hull,
mint apró gyöngyszem, a piszokba elgurul.

A déli harangszóval, gyomra is megkondul,
zsebéből előveszi a tegnapi száraz kenyeret,
régen volt már, mikor főtételt ehetett.
Reszkető kezére simul kiszáradt bőre,
színét már nem látni, mostanság víz nem érte,
a kukák szemete festette ilyen feketére.

Éjszakára az aluljáró egy sötét zugában,
kartonpapírokból vet magának ágyat,
mellé fekszik a félelem, meg a holnap ígérete.
Talán elmormol egy imát, vacsora helyett,
a kannás bor, mély álomba ringatja,
álmában, gondtalan gyerekkorát siratja.


szhemi

Sors

önmagam én sokáig kerestem
de kit találtam nem szerettem
délibábos jövővel hitegetve
tükör által is kinevetve
s megunva már azt
ki egykor voltam
álmaimból is
elraboltan
jelenem
fent
s
lent
szépen
átfolyatva
illeszkedtem
egy folyamatba
így lettem én séma
a nagy szent épületben
jelentéktelen kicsiny tégla
hős gladiátor árnya az agórán
leperegtetve a homokórán


hubart

Ki vagyok?


Hogy ki vagyok? Én egy senki,
Mint mindenki. Egy féreg.
A föld sara, melybe egykor
Lelket lehelt az Élet.
Egy rongybábú, kit a sorsa
Ide, oda hajigál,
Botladozó léptű ember,
Ki a lábán alig áll.
Embertársad, még akkor is,
Hogyha sosem láttál még,
Ugyanaz a föld alattunk,
S fejünk fölött az az ég.
Mi neked fájt, az a bánat
Engem is emésztett már,
S biztosan van közös álmunk,
S tervünk, mi megoldást vár.
Sikereid, hogyha voltak,
Elmondanád énnekem,
Enyémet is megosztaná
Veled mosolygó szemem.
Mert ha látunk boldog arcot,
Annak örülni tudunk.
S belülről pirul a lélek,
Ha kényszerből hazudunk.
Hogy ki vagyok? Én egy senki,
Mint mindenki. Egy féreg.
De csak veled vagyok boldog,
Én vagyok a testvéred.


hubart

Márciusi este


Már csak néhány ablak pislog mutatóban,
Ólmos, nagy pilláktól nehezült szemek.
Holdleány meztelen fürdik most a tóban,
Színarany ruhája víz fodrán lebeg.

Békák kara zengi nászi indulóját;
Pártában maradni, szégyen, nem erény!
Az éj leple alatt nem félve a gólyát,
Ős himnuszként száll a breki költemény.

Fent arany fürjeit Bereniké bontja,
Csodájára járnak ódon istenek.
Tavasz illatát, lent párolgó föld ontja,
Körüludvarolják tavaszi szelek.

Arrább, az ösvényen árnyak, lopakodva
Szerelmes párocska körvonala kél;
Kerülve a lámpát, lépnek andalogva
Vállhoz váll simul, és kézben kéz beszél.

Fázósan vacog az erdőszéli nyárfa,
Sötét himlőhelyek még a levelek.
Ciher húrján zsong az égi varázshárfa
Tavaszváró lélek belebizsereg.


hubart

fényfohász


elég a holt szürkeségből
más üzenet kell az égből
palettáról császársárga
napfény aranyló varázsa
elég már a csupasz ágból
halott fényű jégvilágból
félre a hó-szarkofággal
elő a színes csodákkal
arany mag hulljon a földbe
éledjen a mező zöldje
hadd viruljon réti pompa
fénnyel metszett ablakomba
csillogjon a nap szilánkja
hadd lobogjon ékes lángja
élet nedve bizseregve
áradjon a zsigerekbe
tavasz gyökere fény ága
szívemben nyíljon virága


hubart

 

Oldal: Válogatott kortárs versek
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat