---

Anyám képe

Kis konyhánkban szorgos kezek,

ruhát vasal, mosdat, etet.

Télben-hóban öleléssel vár,

nyári éjeken tündér az éjszakán.

Életet ő adott, szeretettel mosolyog,

szemében a legdrágább kincs ragyog!

A legszebb szelíd sugár tekintetéből árad,

dicsőséget mutat a napsugárnak.

Ha bosszúságot szánt homlokán az élet,

szemében vad villámok zenélnek.

Élete a gyermekek, értük sürög-forog,

ha kérdezik így felel: Értük dolgozok!

Szeretete végtelenebb, mint a világegyetem,

létezése az én egyetlen reményem.

Ha bánat ül szép szemében

s otthonra akar találni,

fájdalom szakad fel szívemben,

sietnék onnan elűzni!

Ölelésembe fáradtan dől a drága szív,

csordultig feszíti lelkem a féltő szeretet,

panaszra ajka még sosem nyílt,

pedig megízlelte keserűjét az életnek.

Ha vigaszt nyújthatok Neked,

engedd, hogy valamiről meséljek!

Idelent csak Te vagy nekem,

éjjel vigyázom álmod, hogy nyugodt legyen.

A csillagok szikrázva égnek,

legfényesebb csillaga Te vagy az éjnek!

Minden fájdalomra gyógyír a Te fényed!

Engedj őrizni, félteni, mindig szeretni Téged!

Nincs a világon más, kit Hozzád

hasonlíthatnék,

Mert az én anyám az egyedüli, tündöklő,

becses, ritka kincs,

gyémántja a világnak, kihez

fogható sehol sincs!

2002. Február 14.

Álmodni tértél

Októberi reggel, bíbor

alkonnyal kelt a nap,

a csönd világába hívott,

talán érezte bánatodat.

Fáradt szíved vigasztalan

szakadt szét

saját véreid önző markában,

mint viharverte, elcsendesült

őszi szél,

elhagytad a földi létet,

s rabigádat.

Lehullottak szívedről 

a láncok,

melyek véresre tépték

már,

lelkedről elszálltak

a súlyos gondok,

miket egymagad

már nem bírtál.

Októberi délután

megállt a csend,

egy új világ

nyújtotta feléd kezét,

a lét puszta tükrét

nyitotta meg

Neked,

s megváltotta

lényed

fájó reményét.

Álmot súgott

a napfényes szél,

szívedbe költözött

a végtelen árja,

szebb világot kínált,

s te mentél,

elcsendesült vérző

szíved dobogása...

Magához ölelt

egy más élet lángja,

csillagok közé

emelte szomjas

lelked,

felszakadt

a szívedet gyötrő

bánat fátyla,

s felszabadította

megfáradt,

szomorú léted.

Te voltál, ki a sors

dühében sem

féltél,

ki önmagát áldozta

az őrjöngő

világnak,

s egy október

délután álmodni

tértél,

megnyerve jutalmát

az örök tűz

lángjának.

2008. Január 12.

Csillagok szárnyán

Halvány fény gyúl

az éjszaka sötét szívében,

tétován felém nyúl,

valami megcsillan szemében,

egy illatot sodor a szél

mely átöleli egész lényemet,

érintésében Téged érezlek én,

fájdalom hasítja át lelkemet.

Némán állok az éj teraszán,

lehunyt szemmel reszketek,

lényed melegét érzem édesanyám,

csillagok fényében megleltelek.

Fényük szárnyán eljöttél

hát, a magányos éj leple alatt!

Hiányod fullaszt, mióta elmentél

a valóság fájdalma romokra szaggat.

Csak puszta kín a lét, terhe vállamon

mint a penge szabdalja szívemet,

nem menekülök akkor sem, ha álmodom,

minden új hajnalon haldoklom Nélküled.

Az éjszaka kihalt udvarán egyedül

fürkészem az elmúlás sötét árnyát,

poklomból a szél is csak menekül,

nem fújhatja el a szenvedések lángját!

De mikor a csend ott suttog

az éj derengő fátyla alatt,

s a csillagok fénye felragyog

megtaláljuk egymást, míg

kibontják szárnyaikat.

2009. Január 10.

Édesanyámnak

Odakint a tél süvíti át

a közeledő éjszaka zugait,

fagyott szeme nem is lát,

de gyász borítja el útjait.

Lépteim nyomán könnyek

égetik szét hideg fuvallatát,

emlékeim ott lebegnek

kísértve minden sugallatát.

Megállok lassan az idő

foszló, örvényes hullámain,

nincs már bennem se hit, se erő,

hogy dacolhatnék vad viharain,

csak tűröm a tél zord

kezének mardosó szorítását,

nem vagyok se élő, se holt,

érzem szívemben a pokol vonyítását,

felemészt az őrjöngő fájdalom,

izzó ökleivel lesújtva lelkemre

csapásaiban fuldokolva sodródom

az emlékek kínjában mélyebbre-mélyebbre...

A remény már e poklom tüzén

porrá hamvadt martaléka szívemnek,

nem jössz már el álmom csendjén

sem, hiába könyörgöm Istennek!

Lényed, illatod nélkül rongyokra

szakított, menekülő koldus vagyok,

emlékekben, remény nélkül pokolra

taszított szűkölő árnyék vagyok!

Fuldoklom, a hajnalok szívemben

többé nem égnek reményben,

csak a halált várom magam, csendesen,

világában ég minden holt reményem,

talán elvezet Hozzád szívem végső alkonyán,

hogy újra Veled lehessek szeretett édesanyám.

2009. január 29.

Anyámnak

Szótlan könnyekkel érkeznek

a hajnalok, napjaim lábán

nehéz láncok, bennem 

a pokol lángja ég

már csak emlékek maradtak

itt velem, arcukban

láthatom még gyönyörű

meleg fényét mosolyodnak!

Szívem vérzik a pirkadat

lobogó tüzében, nem

dobog csak néha

megreszket még...

Hisz mikor szíved

fáradt dobogása megpihent,

magával vitte azt

ki méhedből született,

aki voltam én...

Azóta ébredni vágyom!

A világ értetlen őrület!

Fuldoklom, a fájdalom

húsom tépi

lelkem kínjában,

ha álmodom a jelent

széttépni vágyom!

Illatodért szomjazom,

mintha hontalan volnék!

Emlékeim néha

tört képek, erőm rongyos

álarc! Elfáradtam,

csak vánszorgok nagyon rég...

Emlékeim olykor összeérnek,

de erőm felőrli már

a harc, mit egyre vívok

az idő sodrában...

múlt

jelen

jövő

emlékek,

s a valóság,

múlt

jelen

jövő...

nem találja többé

a világban elvesztett

kincsét, már csak

szívem-lelkem

őrzi a reménytelen

létben Téged keresve

mindenütt...

kutatom ölelésed

lényem egyetlen

igaz otthonát

s arcomba nevet

a kegyetlen valóság!

Én féltve őrzött kincseim

mögé bújok, vigasztaló

emlékeim takarójában

újra gyermek vagyok,

érzem ölelésed, illatod

igen, már itthon vagyok.

 2009. Február 11.

Oldal: Anya
Scarlett..."Holnap új nap virrad"... - © 2008 - 2024 - scarlett.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat